A KabinLáz zenekar villanynaplója

...avagy "te mondd, hogy engedjenek be a beksztédzsbe, a te hangod mélyebb..."

Először is BÚÉK minden kedves barátunknak és köszönjük, hogy 2015-ben is eljöttetek a bulikra, letöltöttétek/hallgattátok az Ébredés és Álomféreg anyagokat, szavaztatok ránk a Dobbantós közönségszavazáson, lájkoltatok, kommenteltetek, olvastátok a blogot, vagyis velünk toltátok a rockot az elmúlt évben! Elmondhatjuk, hogy a 2015-ös a KabinLáz éve volt, több a pozitív emlék mint a negatív, és azon vagyunk, hogy az idei is hasonlóan faszára kerekedjen ki. Vagy még jobbra.

Az újévet már másodikán elkezdtük, hála a Vezérnek és elpusztíthatatlan zenekarának. Rövid időn belül már a harmadik bulit hoztuk össze velük (februárban esedékes a negyedik), úgyhogy ezt akár nevezhetjük „közös turnénak” is – már ha nem hangzana hülyén 2016-ban, kishazánkban ez a barokkosan túlzó kifejezés.
Nagyon vártuk ezt a koncertet, mert a környékünk egyetlen rock klubjának programjába nagyon nem egyszerű bekerülni. Hogy finoman fogalmazzak. De ez is csak azt mutatja, mennyire felfutott a Rock Cafe, mióta legutóbb ott jártunk (még az S.R.B.-vel, az iwiw és az msn idejében, amikor még úgy kellett lehajolnunk a szekérről jártunkban-keltünkben, hogy ki tudjuk inni a vizet a patanyomból, de azt is csak akkor lehetett, amikor esett, és bizony iparkodnunk kellett, mert az élelmesebbje kiitta előlünk). Szóval vártuk az estét, csak hát mire eljött, olyan dög betegek voltunk mind a négyen, hogy a kocsiban leginkább csak keheléssel meg szörtyögéssel morzéztunk nagy sztorizások helyett. Aztán a helyszínen szégyenszemre megittunk fejenként 3 kübli gyümölcsteát, így sikerült valahogy kihúzni a végéig. Egyedül Ádámnak volt úgy-ahogy emberi ábrázata a bandából, ezért ő az este folyamán elkortyolt két (!) egész korsó sört is, ezért nem vertek minket össze a rokkerek neki egyértelműen ez volt az egyik legemlékezetesebb bulija idén. Tudniillik legtöbbször sofőrnek van befogva.

Többé-kevésbé sikerült eljátszanunk a 10 dalos repertoárunkat - Ádám még egy húrszakítós mutatványt is bemutatott az Álomféreg alatt (örök hála Samunak, amiért velünk ellentétben megtartotta a lélekjelenlétét és percek alatt megoldotta a problémát) -, de azért nem ez volt életünk teljesítménye. Szerencsére ez a közönség reakcióin nem látszott, amennyire meg tudtam állapítani két köhögés között, tökre örültek nekünk.
A Diktátor koncertjét ezúttal nem a küzdőtéren, hanem a hátsószobában teázgatva néztük végig, de arra azért vigyáztunk, hogy ugyanolyan állatok legyünk jó legyen a hangulat, mint rendesen. :D Feltűnt például, hogy egyre több részletet tudunk idézni az elpusztíthatatlan klasszikusok szövegeiből (méghozzá pont jókor időzítve és a megfelelő hangsúllyal, pl. „Meg-dög-lesz!”), meg az is, hogy Ádám döbbenetesen hasonlít Jimi Hendrixre, persze csak ha nem beszél és sötétben nézzük napszemüvegben, háttal.

A lényeg, hogy úgy is jó volt végre a Rock Caféban vergődni, hogy utána napokig az ágyban csináltam ugyanezt rettenetes kínok és mindenféle szertehagyott remények bejglimaradék meg szúrós kekszmorzsa között. :)
Folyt. köv. februárban.

Ja és tudom, hogy hihetetlen, de most voltak lányok is.

Norbi

(a mellékelt képen Tiborunk látható, amint éppen szintén nagyon hasonlít egy közismert személyre)

Csak a szokásos :D

...avagy „amíg a földön egyetlen ember is el tudja nyomni egy szál gitáron a Smoke on the Water kezdő riffjét, addig a rock nem lesz halott!”

Jimi vagyok, ahogy ígértem. Mostanság a nagy bejelentések/feloszlások korát éljük. Több meghatározó együttes is bejelentette feloszlását/szünetelését. Határozatlan időre visszavonulót fújt a Subscribe, és hatalmas csalódásomra (sőt, felháborodásomra) feloszlik Magyarország legígéretesebb bandája, a Leander Rising (úgy néz ki, nem csak a búcsúturné szolnoki állomásán, de a debreceni ráadás bulin is ott leszünk Timcsóval - ilyen egy elvetemült rajongó páros). Hasonló csalódottságot éreztem, mikor a Replika egy váratlan facebook bejegyzésben közölte, hogy vége, egyetlen egy koncertet még adnak a Roncsbárban, és onnantól kezdve nincs már ez a banda sem.
Csató szerint nem hagynak nagy űrt maguk után, mert sosem tartoztak az élvonalba. Szerintem igenis nagy űr marad utánuk, mert egyetlen hazai szövegíró sem fogalmaz úgy mint Csató és egyetlen hazai banda sem társítja ilyen eszméletlen kemény zenével ezt a mondanivalót. Egyértelmű, hogy január 8-án ott leszünk az Utolshown.
És ha mindez nem lett volna elég, minden idők legnagyobb hatású zenekara, a metal keresztapja, a Black Sabbath tudatta a nagyérdeművel: The End néven elindította búcsúturnéját. Ezt valamilyen szintem megértem, végül is 50!!!!! éve vannak a pályán, ami kurva nagy idő, és Tony betegsége sem engedi már meg a több hónapos turnékat. A Black Sabbath hatalmas hatással volt rám is, ez talán érződik is valamelyest a KabinLáz dalokban. De ez a legtöbb zenekarra igaz; mivel Ozzyék találták fel a metált, ezért nincs olyan ismert vagy kevésbé ismert formáció, akiknek a muzsikájában ne fedeznél fel némi Iommi-riffet vagy Geezer-futamot. Mondanom sem kell, már a legelső nap izzítottam Timit és meg is vettük a jegyeket a 2016-os budapesti koncertre. Nem halhatok meg úgy, hogy nem láttam élőben a rám legnagyobb hatással bíró zenekart.

Ilyenkor jön rá egy magunkfajta kis "porszem-a-sivatagban-zenekar", hogy nem szabad megállni, csinálni kell! Csinálni kell még akkor is, ha sokszor nem látjuk értelmét, főleg amikor több a kellemetlenség mint az élvezet. Tolni kell, mert sorban hagyják abba az olyan zenekarok, akik százakat, ezreket vonzottak be egy-egy koncertre. Kiöregedtek, kiégtek, elfáradtak. És itt jön a kérdés: 10-15 év múlva milyen nevek szerepelnek majd a nagy fesztiválok plakátjain hedlájnerként? Ha csak a magyar viszonylatban gondolkodunk, a Tankcsapda, a Depresszió, a Road és az Ossian már kitaposta magának, hogy még hosszú évekig az ország öt legfelkapottabb zenekara közé tartozzon. De mi lesz azután? Rengeteg olyan banda van, akiket eddig nem kísért figyelemmel a mélyen tisztelt nagyérdemű, de ha eljön az idő, átvehetik a stafétát a nagy öregektől. Közéjük tartozik például az AWS vagy az Apey and the Pea - még nem járnak tömegek a bulijaikra, de napról napra egyre nagyobb a táboruk.
Na ezért igyekszünk mi is a lehető legnagyobb energiával és alázattal tolni a szekeret; ha kitartunk a végsőkig, évek múlva talán mi is egy felsőbb ligába tartozhatunk. Ezért kell még a "legszarabb" koncerten is "meghalni" a színpadon, még ha csak egy ember is nézi meg a bandát, mert sohasem tudhatod, hogy az az egy ember hogyan járul hozzá a zenekar előrébb jutásához. És amíg a földön egyetlen ember is el tudja nyomni egy szál gitáron a Smoke on the water kezdő riffjét, addig a rock nem lesz halott!

Ennek a rögös és hosszú útnak az egyik állomása volt egy esős novemberi pénteken Berettyóújfalu, és azon belül is a Kulacs Pince klub. Lassan elmondhatjuk, hogy több koncertünk volt már Újfaluban, mint bármelyik más településen. Lassan elérjük azt, hogy akad, aki kifejezetten miattunk jön el egy bulira, sőt, néhányan már konkrét KabinLáz dalokat akarnak hallani. A sors furcsa fintora, hogy pont azt a Mindenki lázad-ot hagytuk ki most a repertoárból, amire a Havaria Honkakka dobosa már annyira várt, hogy élőben hallhassa. Sajnos az időnk most is kötött volt, és szerettük volna a lehető legerősebb műsorunkat bemutatni a közönségnek. Ez mindig nagy dilemmát okoz; próbákon már megbeszéltük, hogy oké, most leállunk, van elég dalunk, nem írunk többet. De basszus!! Nem tudok leállni, leülök itthon gitározni és mindig kicsusszan egy új riff/téma a kezemből. Kb. egy évig alkotói válságban voltam, semmi új ötletem nem volt, csak a régieket pofozgattuk. De most ömlenek belőlem a riffek. A magyarázatot nem találom, mert időm most sincs több és több zenét sem hallgatok. Talán homlokon csókolt a múzsa. Jelenleg ott tartunk, hogy a 2016-ra beütemezett lemez utáni 2017-es Ep-re is annyi dalötlet gyűlt össze, hogy szelektálni kell.

Visszatérve az újfalusi koncertre, Papp Misi barátunk egy hónappal ezelőtt szervezett nekünk egy bulit Kabára a Diktátor elé, ami olyan jól sikerült, hogy 1-2 héttel a koncert után Derzsi vezér felhívott, hogy a berettyóújfalui bulijukon is igényt tartanának ránk, mi meg természetesen elvállaltuk. Hogy teljes legyen az este, Samuék még beszervezték a helyben igen nagy népszerűségnek örvendő Havaria Honkakka zenekart is.
Hál’égnek koncertről koncertre érzem magunkon, hogy kezdjük legyőzni a lámpalázat, egyre természetesebben mozgunk a színpadon és olyan jó kedvvel nyomunk le egy-egy koncertet, mintha csak egy próbán lennénk. Úgy érzem, kezdünk összeérni, kezdjük érezni egymás minden apró mozdulatát. Ádám is egyre felszabadultabb és meg merem kockáztatni, hogy ő hibázik a legkevesebbet a dalokban.
Sajna - ahogy arról később értesültem - 40 km-es körzetben több koncert is volt aznap este, így a nézőszám elég alacsony volt. Olyan 20-30 emberről beszélhetünk, előttük viszont le a kalappal! Bátran kijelenthetem, hogy imádunk Újfaluba visszajárni. A koncert után még autogramot is adtuk és közös fotózkodás is volt. Na kérem ezért éri meg ezt csinálni.

Utánunk az este főzenekara, a Diktátor következett. Ők hozták a kötelezőt, azt amit kb. 30 éve tolnak olyan szintű elszántsággal és hittel, ami mindannyiunknak példaértékű lehet. Norbival még össze is ölelkeztünk egy kicsit, és legnagyobb meglepetésemre Norbi ismert pár dalszöveget. Tibi és Ádám ekkorra egy kicsit megfáradtak (Tibi volt a sofőr, Ádámnak meg reggel 6-ra dolgozni kellett mennie - ilyen ez az underground).
Az est záróakkordjaként a helyi Havaria Honkakka zúzott bő 40 percet. Velük már találkoztunk a debreceni Kelet Underground tehetségkutatón, akkor pont egymás után zenéltünk. Akkor nem tudtunk rájuk normálisan odafigyelni, mert ilyenkor az van, hogy kevés az idő és ha az egyik zenekar lepakolt, kb. 10 perced van neked felpakolni. Ezért míg a másik banda játszik, addig te a saját cuccodat készíted elő. Így most kaptunk egy új esélyt, hogy megismerkedhessünk a zenéjükkel. Az ember a név hallatán valami krisnás, Replika stílusú dologra asszociál (legalábbis én), de amikor a fiúk belecsaptak a húrokba, a legnagyobb trash riffekkel tépték le a pofánkat. Elképesztő energia szabadult fel belőlük. A dobosnak és a basszusgitárosnak külön respect jár!
Az első 3 dal közben nyomtunk egy kisebb pogót Norbival és a Szelephézag-dobos Misivel (előbbi véletlenül szájba is csapott, de nem gáz, mert előtte meg ő kapott tőlem a mikrofonnal a fogsorára), de sajnos ezután Norbiék hazamentek a már fentebb említett okok miatt, így a koncert második felében egyedül képviseltem a KabinLáz zenekart a nézőtéren.

Nagyon élveztem a Havaria koncertjét. Külön érdekes és kicsit sokkoló élmény volt, amikor a fiúk előadták a Törölközők Teniszütőkkel-t a Tankcsapdától és közben a zenekar mögötti óriástévén a Metallica The Memory Remains videoklipje ment az MTV Rocks jóvoltából. Hátborzongató volt látni a némán tátogva hintázó Marianne Faithfull-t, miközben Havariáék sajátos trash-képükre formálva nyomták, hogy „Voltam néha bajban…” Már csak az ilyenek miatt is érdemes néha elnézni egy-egy underground banda koncertjére.

Az est végén megtörtént az elmaradhatatlan pacsizás és egymás dicsérése, mivel tényleg tetszett mindenkinek a másik produkciója. Mivel még hangulat volt, ezért sikerült megfűzni Timcsit, hogy a legjobb sógor jelölttel, Gyuszkóval és baráti társaságával eloldalogjunk a Biharba egy sörre (nyilván több lett belőle :P). A lényeg, hogy most nem történt semmi „baleset” (ami egy újfalusi KabinLáz koncert után elő szokott fordulni). És ezt elég ha csak mi értjük! :D
Legközelebb január 2-án Hajdúszoboszlón, a Rock Caféban találkozhattok velünk - szintén a Diktátor vendégeként. Addig is, ahogy szoktam mondani: Möööötáááál!!!!! :D

Jimi (+1 üveg Nyakas Irsai Olivér)

...avagy "Vóóóóó-Ohho-óóó, ágára lávdet kipszmí véjtin!"

Egy ködös, hideg október végi reggelen írom ezeket a sorokat, miközben a háttérből Ellie Goulding szól. Utóbbit persze csak kitaláltam.
Amikor Jimivel 3 nyárral ezelőtt elkezdtünk agyalni egy új bandán, az volt az egyik legfontosabb célunk, hogy idővel bevegyük magunkat Kelet-Magyarország rock klubjaiba, és - ha csak elő-előzenekarként számon tartva is – bekerüljünk a környék rockzenei véráramába. Ez mára többé-kevésbé sikerülni látszik – vagy legalábbis folyamatban van… És ennek a folyamatnak egy igen fontos állomása volt ez az október 30-ai Kaptár-buli.

Általános jelenség, hogy kevesen járnak manapság koncertekre, ám ez bennünket eddig sem érintett közelről, és ezután is leszarjuk, mert hitünk és tapasztalatunk szerint aki eljön, az azért jön el, hogy letépjük a pofáját, hogy kiszakítsuk a tökegyforma örömtelen hétköznapokból, hogy kis időre elfeledkezzen a reggeli szájszagos-fingszagos nyomorgásról a buszon, a kutyaszarról amibe belelépett, a bunkó béjemvésről* aki majdnem elütötte a zebrán, az arcpirítóan kevés fizetéséről, a gyökér főnökéről, a fizikai fájdalommal járó koránkelésről, és az összes kísérő tünetéről ennek a letális nemi betegségnek, amit életnek nevezünk… szóval nem tehetjük meg, hogy a nézőszámokon siránkozunk, hanem csinálni kell, amíg lehet, akkor is, ha a legtöbben belefáradnak előbb-utóbb. Főleg akkor.
Ezen a pénteken a Blues Company előtt tesztelhettük a színpadot a ReWolverrel karöltve. Bevallom, most is volt bennem egy kis para a fogadtatásunkkal kapcsolatban, de mint legtöbbször, megint alaptalan és felesleges volt az aznapi négyszeri fosás a félelmem. Tudvalevő, hogy én előzetesen mindig a dolgok rossz oldalát nézem, nem bízok, nem reménykedek, nem lovallom bele magam semmibe (legalábbis egy ideje), így ritkán is érnek csalódások – amik mégis, azok meg jellemzően pozitívak ezáltal. Emellett egy előítéletes g*ci vagyok, amiért bocsánatot kérek. Tudniillik bőrgatyába bújt, évtizedes piálástól ripacsos arcú ordibáló rockfaterokat (nem megbántva senkit) és néhány levegőbe emelkedő középsőujjat vizionáltam az autóban odafelé menet, ehelyett értő, nyitott közönség fogadott bennünket, akik alig várták, hogy megkapják az aznapi riffadagjukat. Remélem, nem csak fentről tűnt úgy, hogy rendesen megkapták – még úgy is, hogy az összekötőszövegek tekintetében nagyon nem voltam formában.
Most is vittünk egy új dalt (Sapiens), amit kétszer is eljátszhattunk. Ugyanis a felépítése és a keménysége miatt betettük kezdőnótának, arra viszont nem számítottunk, hogy vissza leszünk tapsolva (így ráadásprogrammal sem készültünk – amatőr hiba, tudom), úgyhogy a végén is elnyomtuk egyszer.

ReWolveréket láttuk/hallottuk a szeptemberi Kelet Undergroundos mulatságon is, úgyhogy azt már tudtuk, hogy tehetségesek, fiatalok, elegánsak és jól mutatnak a színpadon, mint ahogy azt is, hogy pofátlanul jól, ugyanakkor kellő alázattal tolják a laza popos blues-rockot (nem ám az áporodott, pocakos, sörszagú magyaroschat – bocs, de ma az átlagnál is g*cibb vagyok - , hanem az intelligens nyugati fajtát). Most viszont az is kiderült, hogy tényleg olyan jófejek, amilyennek látszanak. A frontlánynak meg akkora hangja van, hogy majdnem elterelte a figyelmünket a szépségéről. De csak majdnem…
A hidegrázósan jó (és általam egyáltalán nem várt) Lonely Boyért és a pihenésképpen eljátszott akusztikus Foo Fighters feldolgozásért pedig külön is jár a pacsi (meg a kézcsók).

Wolfék műsorának végén mi is kicuccoltunk a Kaptárból (azért Tibi még hagyott Blöróéknak egy láthatatlan kis meglepit az öltözőben), mert hát csak megfárad az ember az egész estés ugrálásban, főleg ha már nem 17 éves és a munkahelyről kiszabadulva mászik fel a színpadra a rossz lábával.
Jó kis este volt ez is, nem mondunk nemet legközelebb sem. Köszönjük a Kaptár Klubnak és a Blues Company zenekarnak a lehetőséget, Papp Misinek a közbenjárást, és persze mindenkinek köszi, hogy eljött és bulizott velünk egy egészségeset ezen az egészségtelen nyálkás ködös péntek estén!

A végére néhány észrevétel/következtetés/tapasztalat, amivel az elmúlt néhány koncertünk során gazdagabbak lettünk:
 - nincsenek lányok a koncertjeinken :(
 - Ádám egyre felszabadultabb a színpadon és - velünk ellentétben - sosem büdös
 - mióta tartalék gitárt is viszünk magunkkal, egy húr sem szakadt el
 - élőben hallgatva nagyobbat üt a zenénk, mint felvételről (főleg az ének)
 - ha nem nyafogunk, nem értetlenkedünk és nem veszekszünk a beállásnál, sokkal jobb lesz a hangzás a koncerten
 - stílusidegen zenekarokkal közösködve is szét lehet szedni a házat, mert a közönség arra kíváncsi, hogy „meghalsz-e” a színpadon, nem pedig arra, hogy melyik alműfaj alstílusának a milyen irányzatának a post-változatát akarod játszani mer’ a többi az mind szar…
 - de tényleg, hol vannak a lányok? (költői kérdés volt)

Norbi

*Bocsánatot kérek a BMW-sektől. Kivéve a bunkóktól.

...avagy "asszimilálódni kell... asszimilálódni kell, érted?"

Jimi kolléga tartozik még egy kétrészes stúdiós beszámolóval - ami már íródik egy ideje, ennek megfelelően igen tartalmas és alapos lesz - , addig viszont be kell érnetek velem, kedves kabinlázas komáim.
Gyorsan tovaszálló, pörgős hónapokon vagyunk túl; volt benne EP-megjelenés, Rockpanoráma-beszélgetés, Haverock-interjú, Zorall Sörolimpia és jópár koncert, amik közül több is megérdemelne egy hosszabb-rövidebb beszámolót, én mégis a múlt szombati kabai csörömpölésről írok, mert Jimi megkért rá ez az este is egyértelműen a jobban sikerült bulik táborát gyarapítja.

Ez a fellépési lehetőség félig-meddig és közvetve felfogható az idei Kelet Underground Tehetségkutató nem hivatalos különdíjának is (köszi Misi!), ugyanakkor mégiscsak a Diktátor közönségét kellett ráhangolnunk a szombat esti fogyasztásra csűrdöngölésre, ami… hát… tekintve a stílusbeli különbségeket és egy-két korábbi tapasztalatot, elsülhetett volna rosszul is. De szerencsére nem így történt.
Szokásunkhoz híven korán érkeztünk az elsőre talán kissé szokatlanul, de ízlésesen berendezett Aranyökörbe, kivéve Jimit, aki szokásához híven félórát késett a megbeszéltekhez képest, és most ahogy ezeket leírom, igencsak piszkálja a g*ci énemet, hogy megint neki volt igaza… Este negyed 8 magasságában még csúnyán kihalt volt a hely, csak 2-3 törzsvendég beszélgetett a pultnál, de csak amíg meg nem szólalt az Ossian a zenegépből, hogy végleg elfogadjam a spontán időutazás gyakorlati lehetőségét. Csak tudnám, miért mindig 1986-ba jutok vissza. Talán meg kellene akadályoznom valami fertelmes-borzalmas katasztrófát? Ez lehet a magyarázat. Az évszámot és az eddigi életutamat figyelembe véve, valószínűsíthető, hogy a saját születésemről van szó…
Aztán kaptunk egy kreditet a kedves pultos hölgytől, így (Ádám unszolására) Akelára váltottunk a zökkenőmentes beilleszkedés hangulatalapozás reményében. Tibi mesélt egy sztorit, miszerint az egyik ismerősének az ismerőse (de szerintem ő maga) egy időben azzal szórakoztatta magát, hogy egymás után tízszer berakta a Nika se perimeno-t a zenegépbe, aztán sietősen távozott az adott kocsmából és hazáig kuncogott magában. Ezt csak azért írtam le, hogy tudjátok: ha a legközelebbi kabai buliról nem születik blogbejegyzés, az azért lesz, mert nem futottunk elég gyorsan.
Ekkorra - Jimivel kb. egy időben – a Vezérék is begördültek a nagykapun, és elkezdődhetett a jó negyvenperces pakolás/hangolás/készülődés/várakozás/teddideteddodázás, ami köztudomásúlag minden koncert legizgalmasabb és legfelvillanyozóbb része… ja, nem. Mire az egész műveletnek a végére értünk, már a hely is csinosan megtelt néppel – igaz, a nemek arányán erőst meglátszott, hogy nem a vandájreksön Kowa meg a Vega vagy épp Szabó Balázs előtt vendégzenekaroskodtunk.

Mint mondtam, ez az este a jó bulik közé tartozott, ami egyrészt a meglepően jó hangzásnak volt köszönhető, másrészt meg annak, hogy lányos zavarunkat itthon hagyva akkorát vergődtünk a veszélyesen ingatag színpadon, mint már régen nem. Nem mellesleg az egész mörcspultunkat kiürítették (ami esetünkben 3 db CD-t jelent, de most nem ez a lényeg :D ), a hely tulaja pedig még egy kiadós vacsorára is vendégül látott bennünket. Szuperjófej volt mindenki, tervben van, hogy visszatérünk még ide a közeljövőben. Mint ahogy az sem kizárt, hogy lesz folytatása a Diktátor-KabinLáz zúzásnak is, még ha így leírva furcsának is tűnik ez a párosítás. Az már kiderült, hogy a gyakorlatban működik a dolog, és ez a lényeg asszem…
Falatozás közben természetesen belefüleltünk a Vezérék műsorába is, és bár 1-2 klasszikus (amiket ismertem – Macskaszemű ember, A 7 vezér, Nem mehetek el stb.) felpiszkálta a bennem horkoló tufametálost, tudtam, hogy nem volna szerencsés evés közben pörköltszafttal beteríteni a kis asztaltársaságomat, így inkább csak a lábam járt alattam.

A búcsúzkodás után kétfelé indultunk el; Tibi és testvéröccse, az azóta hálivúdi karriert befutott vikingjediroad Krisztián bevállalták, hogy berámolnak a próbahelyre, mi meg levezetésként átugrottunk Nádudvarra, Jimiék vendéglátóipari egységébe, ahol négyszer is kikaptam dartsban mint a szar.

Köszi mindenkinek, aki hozzájárult a szombatesti jókedvünkhöz! Legközelebb Jimi jön az EP-s írásával. Addig hallgassatok sok rockzenét, öltözzetek fel jól, olvassatok sokat (de ne horoszkópot b@szod!), beszéljetek a háziállataitokhoz és ne felejtsétek el kiposztolni, ha gyúrni voltatok…

Norbi

Képünk illusztráció

...avagy hogyan ne veszítsük el a fogunkat pogó közben

Ismét bebizonyosodott (ha eddig nem lettünk volna biztosak benne), hogy néhány településsel arrébb még működik az, ami itt mifelénk már évek óta nem. Van klubélet, van közönség, vannak jó helyek és megfelelő hozzáállású emberek, érdemes koncerteket szervezni. Újfaluban ráadásul két központja is van az élő rockzenének, pont kettővel több, mint a mi összevont kisvárosunkban. Szívesen továbbfűzném ezt a gondolatot, de inkább a szerda estéről írok, mert az jó volt.

Már a májusi parolázás is jól sikerült, ez pedig még azt is felülmúlta hangulat, nézőszám és hangzás terén is. A koncertek az eső miatt végül a pincében lettek megtartva a terasz helyett, így már az elejétől kezdve csúszkáltunk a saját levünkben, ami ugyanakkor az alacsony mennyezetről is visszahullott ránk, és ez további pluszokat adott az érzéshez. Valami ilyesmi lehetett egy klub buli 1982-ben Los Angelesben (vagy nem. Abszolút nem tudom).
Előttünk a Cannibal Hamsters kezdett, róluk előzetesen csak annyit tudtunk, hogy Debrecenből autókáztak le ezen az esős csesznye augusztusi délutánon. Se honlapjuk, se facebook oldaluk, ez oszt a trve underground hozzáállás! A koncertjük után viszont sajnáltam, hogy nem tudok itthon rájuk keresni, mert ahhoz képest, hogy saját bevallásuk szerint ez volt a második nyilvános fellépésük, akkora súlyos-laza örömzenét toltak, ami nagyon ritka manapság, amikor a legtöbb fiatal banda azon verseng, hogy ki legyen a legnagyobb hajvasalós favágószakállas hipszterszemüveges gyökér pózer. Saját dalokból álló rövid, velős műsort adtak, amiben minden benne volt, amire Jimivel általában izgulunk; egy kis RATM–os/Bizkites/numetalos szövegelés, némi Kyuss-féle sivatag, doomos belassulások, tempóváltások, spontán poénok… minket megvettek. A ráadásban még egy Sabbath nóta is előkerült, szóval pumpálták belénk a kraftot rendesen.
Remélem, összefutunk még velük itt-ott.

Ilyen előzmények után igyekeztünk tartani a lépést és a színvonalat hörcsögékkel. Szerencsére a beállás hamar lement, a hangzással sem volt gond, és fel is voltunk pörögve, mert hát 3 hónapja nem játszottunk sehol (mármint a próbatermen és a stúdión kívül, de az egy másik írás lesz). Pár dalt otthon hagytunk, inkább a zúzdákra hegyeztük ki a műsort – okulva a mérsékelt érdeklődést kiváltó előző újfalui megmozdulásunkból -, ami utólag jó döntésnek bizonyult. A szép számmal megjelent nagyérdemű táncolt, ugrált, vonyított, pörögtek a raszták, a loboncok, a vigyorgó arcok meg az érdeklődő tekintetek. A végére Tibinek dobverője, nekem hangom nem maradt. Eljátszottuk a két új dalunkat is, amiknek a megírásából már Ádám is alaposan kivette a részét és amiket eddig csak a csigák hallhattak a próbahelyen; a Majdnem a ráadásban, a Hol voltál? egy gyorsabb dalokból álló blokkban találta meg a helyét. Utóbbi közben ügyesen megcsúsztam valami ismeretlen eredetű fertelemben, majdnem seggre is ültem, de még időben sikerült valahogy belecsimpaszkodnom a Serdült Tibitől kölcsönkapott egyedi kivitelezésű, sörtartóval ellátott, praktikus, masszív mikrofonállványba. A mi bulinkról többet nem is mondanék, megteszik majd helyettem Timi fotói és videói.

Utánunk a helyi legenda Szelephézag csapott fergeteges táncmulatságot. Erről viszont már tényleg felesleges bármit is írni, mert aki nem látta még őket, az úgyse értheti, aki meg igen, az úgyis tudja... A buli előtt Bárczi haverunk azt mondta, hogy Serdülték minden egyes megmozdulása akkora élményszámba megy, mint máshol egy napfogyatkozás. És tényleg. Volt minden: kihagyhatatlan slágerek, feldolgozások kultikus ladányi csapatoktól, ócsómacsó hallgathatóvá formálva, Bárczi Imi méltatlanul keveset emlegetett szerzeménye, a Vizelnem kell… Tőlük még a Hey Joe is jól esett, pedig engem azzal ki lehet kergetni a világból.

Sajnos jókomáinkat, a NewVillageCrew-t nem várhattuk meg, mert Tibi hajnalban ment dolgozni, és a sofőr is ő volt, ezért még jóval éjfél előtt leléptünk. :(
Jimi ott maradt, a többit ő írja le.

Norbi

Na kérem! Bizony ám, hogy ott maradtam! Majd pont egy ilyen bulit fogok kihagyni. A legelső NewVillageCrew koncerten is ott voltam, az utolsót sem hagyhattam ki. Igen, jól látjátok, az utolsó, ugyanis a tagok befejezik a közös zenélést és más vizekre eveznek (az okokat én most nem taglalnám). Egy biztos, a környékbeli metál világ egy nagyon ütős zenekarral lett szegényebb.
A srácok mint mindig, most is hatalmas bulit toltak, annyi eltéréssel, hogy a szokásos 1 óra most 2 és fél órára tolódott ki, tekintettel a körülményekre. Volt itt minden, kérem: Limp Bizkit, Sepultura, Abiocore, FreshFabrik, Deftones, Slayer... minden, mi szem-szájnak ingere. A nem kisszámú közönség egyszerűen megvadult. Ment a pogó ezerrel, de nem is akármilyen (itt szeretném megemlíteni azt a büdösparaszt gyereket, aki szerintem csak kötekedni jött el. Amit ő csinált, az nem pogó volt, hanem mások szándékos provokálása. Szegény Cannibal Hamsters énekest úgy meglökte, hogy szerencsétlen 5 percig nem tért magához, annyira bevágta a fejét. De erről elég is ennyi. Seggfej.) Aztán volt Wall Of Death, ahol majdnem sikerült kitörni a fogamat. Külön köszönet a fiúknak, hogy az Agyarországban énekelhettem egy versszakot, jól esett!

Hatalmas koncert volt, arról nem is beszélve, hogy az elején a fiúk körbeadtak egy láda sört és egy üveg whiskey-t, megalapozva a már amúgy sem rossz hangulatot.
Azt sajnáltam, hogy a bulinak nem úgy lett vége, ahogy a zenekar megérdemelte volna. Történt ugyanis, hogy az utolsó előtti dalnál a gitárost úgy elkaszálták a nagy pogóban, hogy alig bírt felállni. Ez a pillanat rányomta a bélyegét az estére, és ezen a ponton a fiúk megköszönték a jó bulit és a lehetőséget. Lehetett volna szebb is a befejezés, na de hát én sem örülnék, ha ledarálnának zenélés közben.

Az est további részében még spanoltunk kicsit a Cannibal Hamsters-fiúkkal, meg iszogattunk a sógorjelölttel és Serdült művész úrral. Amiből csak azért nem lett nagy berúgás, mert Timi már fáradt volt, így hát érzékeny búcsút vettünk a srácoktól.
Ami így utólag átgondolva, lehet, hogy jó döntés volt... :P

Jimi

Mijázhogykettű?!

...avagy oké, hogy Down meg Alice In Chains, de hogy Guns N' Roses? a.k.a. Ott lehetünk a Zorall Sörolimpián

Igen… megint Jimi vagyok. Bokros teendőim közepette sikerült időt szakítanom egy kis blogozásra. Továbbra sem tippmixezem, viszont a frizurám mindig tökéletes, ital is van elég és most már egy zenekarral kevesebb a gondom.
Mint köztudott, áprilisban szerepeltünk a szarvasi Dobbantó Zenei Tehetségkutató Fesztivál elődöntőjében, ahol a 3. helyet értük el és nagyon jó kritikákat kaptunk a zsűritől. Sajnos akkor nem jutottunk tovább. Hanem! A tehetségkutató fennállása óta mi kaptuk a legtöbb közönségszavazatot (709), ami azt jelentette, hogy a négy legjobbnak ítélt banda és a szervezők vigaszágasa mellett mi is ott lehettünk a május 23-ai döntőben. Ezt itt is szeretném megköszönni mindenkinek!

KabinLázasan készültünk a megmérettetésre; próbáltunk ezerrel és jó néhány sört elfogyasztottunk közben (ez persze nem igaz, mert mióta új munkahelyem van, egy kortyot sem ittunk egyetlen próbán sem, nem úgy mint mikor még busszal jártam haza!).
Végre eljött a várva várt nap. Mint ahogy előzőleg is, az én autómmal mentünk Szarvasra és persze a sofőr is én voltam. Kíváncsi voltam, vajon Tibi milyen hangulatban lesz most. Ugyanis, amikor először mentünk, a sírásig röhögtük magunkat rajta, viszont az újfalusi metál megmozduláson eléggé búvalb@szott volt… Hát most szerencsére feltankolt a jól megszokott bodzaborából (2 litert!), és egész úton ontotta magából az állatságot. Már eleve az megbotránkoztatta az érzékenyebbeket, hogy két napja nem fürdött, de a visszapillantó tükörből látni, ahogy a fejét az ablakon kidugva bordeaux-i dog módjára csorgatja a nyálát a népekre… esküszöm nektek, felbecsülhetetlen élmény.
Kb. délután 4-re értünk a helyszínre – vagyis nagyon korán. Ez köszönhető annak, hogy szerintem félre lettünk tájékoztatva, na meg mivel krónikus késő vagyok, ezért Norbi túlparázta a dolgot és mindenáron időben szeretett volna érkezni. Sikerült.
Így volt alkalmunk részt venni a koncertek előtti programokon. Ezek egyike volt a Hangszersimogató. Erről annyit kell tudni, hogy ilyenkor ki lehet próbálni egy csomó fullextrás, kurvadrága hangszert. Na hát mi! Kéremszépen, a KabinLáz beszabadult és mint a hülyegyerek a játéknagykerben; mindenki dobolt, gitározott, szintizett, még ha nem is értett a hangszerhez. A legnépszerűbb cucc még szép, hogy az elektromos dobszerkó volt, amiből hármat is betámadtunk egyszerre. Jó volt!
Miután kiéltük gyermeki vágyainkat, elmentünk elfogyasztani még pár üveg sört (én szigorúan alkoholmenteset, sajnos). Közben szép sorjában befutott a többi zenekar. Voltak, akiket már ismerősként köszönthettünk (mint a Good Company), és voltak ismeretlen arcok is. Legvégül a Mongooz and the Magnet tagjai fordultak be a sarkon és sétáltak végig a macskaköves, díszes utcán, mint valami fákin’ rocksztárok a 80-as évekből (a legjobb értelemben véve): napszemüveg, belőtt haj, bőrdzseki, nagybőgő, hosszú-laza léptek. Hatásos volt, de tényleg.

El is rohant az idő és arra eszméltünk, hogy már a sorsoláson ülünk. Sikerült kihúznunk a 6. sorszámot, ami azt jelentette, hogy aznap este mi voltunk az utolsó fellépők. Vagyis végig kellett néznünk az összes koncertet józanul. A felhozatal nagyon erős volt. Ahogy figyeltük a produkciókat, újra felmerült bennünk a kérdés, hogy mi a f@szt keresünk mi itt, de komolyan. Rúgjunk be oszt’ menjünk haza!
Végül csak kivártuk a sorunkat. Előtte még feltűnt, hogy a Nightrain zenekarnak problémái adódtak a fellépés előtt. Mint kiderült, a gitárosuk nem hozta magával a torzító pedálját. Egy ideig néztem a szitut, aztán odamentem és felajánlottam nekik szerény Boss Gt 8-as multieffektemet (ugye nem is olyan szerény? :P ) Végül is zenészek vagyunk, segítsük egymást! Amúgy is ismertem már a fiúkat, egyszer játszottak a másik zenekarom, a Wan-Ted előtt Füzesgyarmaton. Szimpatikusak, fiatalok, szemtelenek, szeretik a sört és kurvajó zenét tolnak. Tibivel végigtomboltuk a bulijukat. Egyszer el tudnék képzelni egy Nightrain, NewVillageCrew, KabinLáz koncertet valahol…
Végül az est záróakkordjaként jöttünk mi. Sikerült Tibire annyira vigyáznunk, hogy ne rúgjon be, sőt, a koncertre teljesen kijózanodott. A színpadon a tőlünk telhető maximumot hoztuk, volt bólogatás, ugrálás, sírós szóló meg minden. Bár azt mondom, ez nem sikerült úgy, mint az előző szarvasi bulink. De a közönség nagyon jól érezte magát. Mi úgyszintén.
A koncertek után jött az eredményhirdetés, itt elmondta a zsűri, hogy mit gondol a zenekarokról. Itt volt újból Andrásik Remo (HANOSZ), akinek volt egy mondata, hogy „Egy-két zenekart már nem először láttam, és szerintem ma voltak a legjobbak.” Bocs, de szerintem ránk (is) gondolt, mert egy hónap alatt már harmadjára látott bennünket. Amúgy a zsűritagok jelentősen megszaporodtak áprilishoz képest.
Mi azt kaptuk meg, hogy jó amit csinálunk, de még az út elején vagyunk és hallatszódnak a hatásaink: Down, Alice In Chains, Guns N’ Roses… ’várjámá… Az első kettővel teljesen egyetértek, mert nem kevésszer hallgattuk meg akármelyik lemezüket, na de a Guns? :D Én nagyon szeretem Slasht és a stílusát, az új formációja az egyik kedvencem, de soha nem merítettem a riffjeiből vagy a szólóiból. Na de ki mit lát a zenébe, a zenekarba.

Nem is csűrném-csavarnám tovább, a győztes a Mongooz and the Magnet lett (hozzáteszem, megérdemelten). Mi meg az előkelő 6. helyet csíptük meg, így augusztusban ott lehetünk a VIII. Zorall Sörolimpián, ahol olyan zenekarokkal léphetünk színpadra, mint a Kowalsky meg a Vega, a Zorall, az Edda és az Ossian. Ezer köszönet Nektek, akik nélkül ez nem jöhetett volna össze!

A következő bejegyzés az Ébredés EP munkálatairól fog szólni. Addig is, ahogy mondani szoktam: KabinLáz rulez! :D

Jimi

...avagy hogyan ásítsunk a párna alá a.k.a érződik a zenénkben a Black Sabbath

Végre! Végre elértük ezt is, hogy én (Jimi) írom meg a blogbejegyzést. Jelentem, a tökéletes frizura titkát már régen megtaláltam, tippmixezni már jó ideje nem tippmixezem, söröspoharat is csak elég ritkán látok mostanában (ez azért vicces, mert a következő kis sztoriban pont az ellenkezője fog bebizonyosodni). Az időhiányom oka egyszerű: sok a meló és a 3 zenekar együtt.

Na de csapjunk is bele abba az úgynevezett lecsóba (amit anyukám továbbra is rizzsel csinál és én k*rvára imádom). Történt, hogy még valamikor tavaly ősszel Timi (az asszony :D) felhívta a figyelmemet, hogy este NewVillageCrew bemutatkozó koncert lesz Újfaluban a Kulacs sörözőben. Mivel két tagot, Fejes Norbit és Csirmaz Marcit már régebbről is ismertem (az újfalusi éjszakáknak köszönhetően), ezért úgy döntöttünk, megnézzük őket. A buliról csak annyit, hogy k*rva jó volt. Hatalmasat zúztak a srácok, és ehhez a nem mindennapi közönség is hozzájárult. Atom jól nyomták a fiúk a numetal és trash feldolgozásokat (Sepultura, Slayer, Limp Bizkit, FreshFabrik és még hasonló finomságok), abszolút jó szájízzel tértünk haza.
Hónapok elteltével, egy beszélgetés során addig csűrtük-csavartuk a szót Norbikával, hogy megbeszéltük: csinálunk egy közös bulit.

A bulinak a kultikus Parola Pinceklub adott otthont, ami újra aranykorát éli. A koncertre felfokozott hangulatban érkeztünk meg. Ki honnan. A fiúk Ladányból érkeztek Tibi jóvoltából, Timi és jómagam pedig a jányosházból közelítettünk gyalog. Nem titkolt szándékom volt, hogy ezen az estén kicsit tütükézni fogok, mivel még nem nagyon ittam KabinLáz koncerten, mert mindig vezetnem kellett.
Megtörtént a színpadi beállás és 10 perc múlva már toltuk is a mocsármetált, mint vágóhídi dolgozó a Schwalbét. Nagyon élveztük a koncertet, még annak ellenére is, hogy nem volt monitor, így az énekből a színpadon nem hallottunk semmit. Közönségünk is volt. Volt, aki csak a keményebb számokra mozdult meg, de akadtak kitartó elmebetegek is, akik az egész műsorra kíváncsiak voltak. Úgy érzem, jól teljesítettünk, bár Tibi (saját véleménye szerint - mert nekünk Ő is tök jó volt) nem volt a toppon.
A koncert után szépen összepakoltunk és átadtuk a deszkákat a NewVillageCrew-nak. A hangolás alatt lecsúszott némi sör és pálinka (amit Ádámnak és a kedvesének köszönhettünk). Village-ék belecsaptak a húrokba és ezzel együtt leszakították a pofánkat is. Hatalmas bulit varázsoltak. Elképesztő, hogy egy ennyire underground banda a helyi igényekhez viszonyítva mennyi embert össze tud rántani egy bulira. Volt itt minden; Circle Pit, Wall of Death, minden ami egy jó pogóhoz kell. Norbival és Ádámmal nagyon jól mulattunk.

Apropó Ádám! Megint kellemesen csalódtam a komában, nem csak végtelenül szerény és jó zenész, de ordenáré módon lehet vele bulizni. A sok mókának meg is lett a böjtje. A Csirmaz tesókkal szerelmesre ittuk magunkat és szebbnél szebb bókokat vágtunk egymáshoz. A legmeghatóbb pillanat számomra az volt, amikor elmondták, hogy a zenénkben felfedezni vélték a Sabbath és Pantera-ízt. Woaaahhhhhh! Majdnem megkönnyeztem! :D
Ezután jött a méltán hírhedt Hanoi, akik leüvöltötték a hajunkat. Sajnos itt már az agysejtjeim kezdtek elhullani, így csak annyi maradt meg a műsorukból, hogy "Aaaarrrrggghhhhhhhh-woahhhhhh-aarrrrggghhhhhh!" De az jó volt. Ekkor már Tibi akkumulátorai kezdtek negatívosak lenni, így hát fájó búcsút vettem zenésztársaimtól. Ők gurultak haza, én meg vissza tütüzni... :D
Az éjszaka hátralevő részéből annyi maradt meg, hogy Berettyóújfalu élő legendájával, Serdült Tibivel (Szelephézag frontember és életművész) és a sógorjelölttel (nevezzük Gyuszkónak, 'merhát így híjják') elfogyasztottunk még jó pár doboz sört és agancsos kólát Timi nem túl nagy örömére (szegénynek csodálom azt a végtelen türelmét). :D A végén aztán nagy nehezen csak sikerült hazajutnunk és eltenni magunkat másnapra.

És hogy milyen az, amikor az ember a párna alá ásít? Azt a fantáziátokra bízom. :)

Ha minden jól megy, hamarosan jövök a második szarvasi támadás beszámolójával is.

Jimi

"Aaaarrrrggghhhhhhhh-woahhhhhh-aarrrrggghhhhhh!"

...avagy a szúnyog halála

Megint én vagyok, bocsi. Ezt az irományt Jimivel közösen alkottuk, mert bár szeretett volna egymaga nekiülni, sajnabajna szabadidő tökintetében továbbra sem áll túl jól. Főleg mőte a söntés mindkét oldalán emelgeti a poharat. Ezért most úgy lesz, hogy az általa összeírt vázlatpontok mentén indulok meg s hagyom, hogy kettőnk flúgja vezessen a sajátom helyett.
Az írás apropóját a szarvasi Granárium Zebra Klubban megrendezett Dobbantó tehetségkutató április 18-i, 3. elődöntője adja, amiről már majdnem lemondtunk, de aztán egy kisebb csoda folytán mégis megadatott a bemutatkozás lehetősége. És milyen kár lett volna kihagyni!

Szarvas ugye nincs közel és Jimi kocsijában sem a km/h mutató, sem az ablaktörlő nem működik és ez a 4-esen, esőben nem kényeztette el a komfortérzetünket a GPS is folyton verekedést akart provokálni. Még szerencse, hogy Tibi, mint a zenekar ügyeletes (sőt, most már állandó) poéngyárosa aznap nagyon formában volt. Igaz, ennek is inkább csak mi örültünk, a többi közlekedő - akikre reákacsintott, reávillázott, reáöltötte a nyelvét, vagy csak reávigyorgott a lassan védjegyévé váló megelégedett jóllakott óvodás fejével - kevésbé.
A Zebra Klub magasan a legjobb hely, ahol eddig játszottunk. Már csak azért is, mert tényleg egy zenei klub, és sajnos hogy nincs a környéken még csak hasonló sem (és fogadok a zsebpiszok gyűjteményembe, hogy nem is lesz egy jó darabig... vagy legalábbis amíg a burjánzó jóindulat le nem harapja az emberiséget a létezés síkjáról). Már amikor beléptünk, azt hittem, a saját félperverz fantáziámban vagyok; 19. századi fogadó dizájn, konföderációs zászló a falakon, állandó szombateste hangulat (igaz, hogy szombat este voltunk, de tuti ilyen mindég), Real Lies matrica a budi falán, pinceklub szerű emeleti(!) rész... a fétisem, úgy ahogy van. Amikor aztán a készülődés aláfestéseként megszólalt a Stone Temple Pilots a hangfalakból, egyből rám lett a kockásingem, pedig úgy rémlik, kapucnis pulcsiban indultam el itthonról.

Tudom, mindig kihangsúlyozom, hogy mennyire ígéretes, tehetséges formációk előtt vagy után szoktunk próbálkozni, de most tényleg valami olyan brutálisan erős mezőny sorakozott fel, hogy a másodikként színpadra lépő Mongooz And The Magnet koncertje közben már azon elmélkedtünk, vajon gáz volna-e, ha feltűnésmentesen kisurrannánk a hátsóajtón. Persze ilyet nyilván nem tennénk, és különben is megjött a kaja, amit a kedves zenekari tagtársaim rendeltek.
Aztán mire odakerült a sor, hogy menni kellett, már minden mindegy volt. Addigra a vizsgadrukk szintünk az egónkkal együtt a zérusba szopódott, de pont ettől kerültünk olyan szuperkönnyű lelazult állapotba, amilyenbe tán még soha. A technika ugyan az elején kicsit gecizett velünk, de minket már ez sem zavart (na meg annakelőtte már jól kiveszekedtük magunkat a kocsiban a GPS-szel), örültünk a minden eddiginél picibb színpadnak, egymásnak és a közönségnek - akik viszont örültek nekünk, szóval már csak ezért is tök jó volna visszajönni ide egyszer. Vagy többször.
A hatodikként zenélő és végül vitán felül megérdemelten továbbjutó Good Company muzsikájára többnyire már a bekksztédzsben táncoltunk, ahol Tibi újfent bebizonyította, hogy egy igazi férfi izzadtan, sörhassal, egy szál alsógatyában is lehet gyönyörű, főleg, ha ezt jó sok ember előtt teszi. :D

Innentől már megint csak jó volt mert végre finghattunk: dicsérő szép szavak a zsűritől (Jimi nőtt is 3 centit a riffek méltatását hallgatva), Ádám fárasztása disznó- és faviccekkel, Termimámorék etetése pogival, Tool tetkó a szájban, sok pacsi, ökörködés, disznólkodás, fuldokolvaröhögés...
Jiminek meg óriási riszpekt, amiért lázas betegen* is lenyomta a bulit és még haza is fuvarozott minket, s közben a frizurája végig tökéletes maradt!

Ja és megcsíptük a 3. helyet, ilyen sem volt még.

*Köszönjük az ismeretlen eredetű pirulát Iannak a Mongooz-ból, ahogy láttuk, nem jelentkezett semmilyen mellékhatás hiába vártuk, hogy Jimike ledobja a rucit.

Norbi (Jimi útmutatása alapján, a többiek áldásával)

Lehet, hogy Tibi vette be?

...avagy "Aszittem, mi leszünk a legpózerebbek..."

Ezt a bejegyzést eredetileg Jimi vállalta be, de egyéb bokros teendői miatt (úgy mint söröskorsók emelgetése, a tökéletes frizura kikísérletezése, a nég focisták szidalmazása meccsnézés közben, amiért megint elúszott a tippmix) végül ismét rám hárult a feladat. No akkor essünk is néki.

Nem volt kérdés, hogy idén is bevállaljuk-e a SzobRockot, egyrészt mert jók a tapasztalataink, másrészt meg mert egy ekkora lehetőséget böszmeség lett volna kihagyni. Még akkor is, ha a benevezettek csekély számából ítélve nem sokan osztják ezt a véleményt. Azért így is egy igen erős felhozatal jött össze március 28-án a hajdúszoboszlói Kulturális Központban. Ott volt a tavalyi győztes PlugIn, a tavaly szintén dobogós Soul Circus, földijeink a Megdöbbent Városlakók (ez a név még mindig odab@sz) és a debreceni Szupersztráda, akiket már volt alkalmunk meghesszelni a ladányi ifiházban.
A délután folyamán kötelező jelleggel lehetőségünk nyílt részt venni két tartalmas előadáson is a zenészlét buktatóiról, amikből megtudhattuk, hogy mi mindent nem tudunk még. Illetve kiderült az is, hogy mit kell csinálnunk a Hősök terén főműsoridőben egy zsiráffal ahhoz, hogy bekerüljünk a média fősodrába. Hát, akkor már inkább az Éden Hotel gumicsöcsű kurvái...

Mire este 6 körül színpadra kerültünk, már a szükségesnél is több tudás kavargott a fejünkben. Ádám ekkor már nagyon izgult, ami engem furamód megnyugtatott (ehehehe). Nekikészültünk, nekifeszültünk, felvettük a legkeményebb rockerpózokat, amiket még nem szégyelltünk... és akkor nem szólt a cucc. Szokott lenni az ilyenolyan filmekben az a jelenet, amikor a főhős kiáll a színpadra, belenéz a vakító fényekbe, hallja a közönség halk moraját, az idő lelassul, a kamera meg rászúr a halántékán legördülő kurvanagy izzadságcseppre... na ez pont olyan volt. Kivéve az izzadságcseppet, mert az nekünk tuti a seggünkön gurigázott végig.
Úgy 2-3 emberöltőnyi tanácstalan topogás után a még mindig metálterpeszben pislogó Jimike tátogott valamit nagyon halul, mire a technikai személyzet egyik kedves tagja halálnyugodtan felsétált a színpadra, s a gitárerősítőn lévő nagy narancssárga kapcsolót elbillentette az ON jelzés irányába. Lett hang legott, de röhögés is. "Bűbáj, boszorkányság!" - mondta Jimi tekintete. Mentségünkre szóljon, nem vagyunk hozzászokva, hogy ilyen komoly cuccokon játsszunk, ezért nem is szívesen babráltuk volna azokat.
Miután meggyőződtünk róla, hogy mindez a valóságban történik, és nem egy közepesen szar zsi amerikai szitkomban parolázunk, Ádám vállat vont, Tibi beszámolt, és elkezdődött végre a hupákolás. Nem tudom, hogy a döcögős kezdés miatt vagy amúgy is, de a szokásosnál is erőteljesebben vergődtünk a háromszámos előadás alatt, aminek az lett az eredménye, hogy a második szám végére már alul-felül kapkodtam a levegőt zavarba ejtően nagy tapsot és jó kritikákat kaptunk. Meg egy fellépésre beváltható különdíjat, amit még szép, hogy be is váltunk a nyári fesztiválszezonban. :)

Az after most annyiból állt, hogy elmentünk közösen hamburgerezni, és közben jól kitárgyaltuk, hogy mikor és hol nem fostunk be (én például egy reggel az állomásról hazafelé tartva gimi negyedikben nem), milyen szokatlan helyzetekben nem üzekedtünk, és milyen nemi betegségeket nem szedtünk össze életünk során. Legvégül belestünk az estét megkoronázni hivatott legendás Török Ádám és a Mini koncertjére, lepacsiztunk a zenekarokkal és a zsűrivel, elbúcsúztunk a szervezőktől és hazagurultunk a csinos kis próbahelyünkre.

Bár most sem sikerült felmásznunk a képzeletbeli dobogóra, ami szégyenletes érdemes volt élni a lehetőséggel. Ha minden jól megy, jövőre is nekiveselkedünk.

A következő naplóbejegyzést már tényleg valaki másnak kellene megírnia.

Norbi

... avagy "Mindig jó látni az egyetlen ródunkat, amint kedélyesen telefonál, míg mi a pakolással vesződünk."

Úgy tűnhet, hogy a megváltozott formációban nekem jutott a mindenkori hisztikriszti szerepe, ám ez nem azért van, mert alapból nyűgös vagyok (de), hanem mert Ádámunk olyannyira nyugodt természet, hogy az néha már ijesztő. Szerintem robot, bár ezt eddig még nem mertem mondani senkinek, mert mi van, ha tényleg az... (hú... ugye?)
De szerencsére az elmúlt hónapban több alkalom is adódott rá, hogy felmásszon a vérnyomása, és hát ahogy láttam, eléggé felpörgött a bulikon - a színpadra lépés előtti pillanatokban pedig a vizsgadrukk szintje is iparkodott megközelíteni az enyémet (persze fosás nélkül).
Az új felállás és a kibővült repertoár (mert Jimi továbbra is rendületlenül bombáz minket a jobbnál jobb dalvázlatokkal) debütálására március 13-án, egy borongós péntek estén került sor Kabán, a RatBikers M.E. és a Koppány MC által szervezett jótékonysági rendezvényen. A kabai művház adottságait nem ismertük, ezért volt bennünk egy nagy adag előítélet bizonytalanság a hangosítást illetően, de hál'istennek pozitívan kellett csalódnunk, mert a Bihari Audio Team varázslói ismét kihozták belőlünk, amit lehetett. A közönségtől is kaptunk tapsot és mi is éreztük a rokkot, szóval minden okés volt.
Köszi a képeket és a videót Timinek!
Külön endorfinbeöntést adott, hogy olyan bandák előtt tesztelhettük a színpad strapabírását, mint a kultikus Red Alert és a nem kevésbé lelazult, fergetegesen jópofa Died By Johnny. PePéék amellett, hogy nadráglifegtető rákenrollt tolnak, még végtelenül kedvesek is, Krisztiánék örömzenéje meg annyira szórakoztató, hogy akinek nem ér fülig a szája a koncertjük közben, az biztosan diszkós ott se' volt.
Hogy valami negatívat is mondjak, berúgtam.

Valamiért az itthoni koncertjeink nem szoktak sikerülni. Talán az átlagosnál nagyobb bizonyítási vágy (vagy annak a hiánya) az oka, vagy a mindig kedvezőtlen körülmények, esetleg csak rossz napokat fogunk ki, de eddig még egy ladányi bulinak sem tudtunk 100%-osan örvendeni. A Tattoo-Day sem volt kivétel ez alól, ugyanakkor egyértelműen javuló tendencia tapasztalható minden téren.
Ami a legnagyobb lökést adja az olykor lankadó lelkesedésünknek, az az, hogy mára már egyértelműen biztosak vagyunk a lelkes kis közönségünk létezésében, ami nagy szó 2015-ben, amikor egy tízezer fészbukklájkot begyűjtő előadó koncertjére hét fizetővendég kukkant be meg a két hangosító meg a büfés Aranka meg Lajcsi, akit az előző esti Kalapács koncert közben szívott át a szeretet ereje egy négydimenziós nuniverzumba... (bocs, nemrég néztem meg)
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy maga a rendezvény már a jellegéből adódóan is egyedülállónak tekinthető gyűlölve szeretett kisvárosunk történetében, egyúttal komoly előrelépés zenei és csomó más téren is. Mélyebben nem mennék bele, de talán itt volna az ideje átlépni a 21. századba ("tetovált vagyok, nem rossz életű").
A körülmények (előző esti zenélés, az ifiház borzalmas akusztikája, a finoman szólva sem remek énekteljesítményem) ellenére talicskaszámra kaptuk Tőletek a Zenergiát, és ugye többek között pont emiatt szeretjük művelni ezt a zenélős dolgot. Így tehát összességében pozitív lett az este mérlege, annál is inkább, mert a hajdúnánási KülönKiadás koncertje után ordenáré sírvaröhögős afterbulit csaptunk a próbahelyünkön, ami még az előző esti dagonyázásnál is ocsmányabbra sikeredett. :D

Röviden így zajlott tehát a jó kis márciusi hétvégénk, melynek során Ádámot is bevágtuk a mélyvízbe, hogy közösen leszedjünk pár hajat és feltépjünk pár deszkát a mindig túl kicsi színpadról. Én úgy érzem, sikerült és remélem, lesz még hasonlóan keményen csapatós hétvége a közeljövőben!

Ja és kockásingben voltam.

Norbertö