...avagy "Aszittem, mi leszünk a legpózerebbek..."
Ezt a bejegyzést eredetileg Jimi vállalta be, de egyéb bokros teendői miatt (úgy mint söröskorsók emelgetése, a tökéletes frizura kikísérletezése, a nég focisták szidalmazása meccsnézés közben, amiért megint elúszott a tippmix) végül ismét rám hárult a feladat. No akkor essünk is néki.
Nem volt kérdés, hogy idén is bevállaljuk-e a SzobRockot, egyrészt mert jók a tapasztalataink, másrészt meg mert egy ekkora lehetőséget böszmeség lett volna kihagyni. Még akkor is, ha a benevezettek csekély számából ítélve nem sokan osztják ezt a véleményt. Azért így is egy igen erős felhozatal jött össze március 28-án a hajdúszoboszlói Kulturális Központban. Ott volt a tavalyi győztes PlugIn, a tavaly szintén dobogós Soul Circus, földijeink a Megdöbbent Városlakók (ez a név még mindig odab@sz) és a debreceni Szupersztráda, akiket már volt alkalmunk meghesszelni a ladányi ifiházban.
A délután folyamán kötelező jelleggel lehetőségünk nyílt részt venni két tartalmas előadáson is a zenészlét buktatóiról, amikből megtudhattuk, hogy mi mindent nem tudunk még. Illetve kiderült az is, hogy mit kell csinálnunk a Hősök terén főműsoridőben egy zsiráffal ahhoz, hogy bekerüljünk a média fősodrába. Hát, akkor már inkább az Éden Hotel gumicsöcsű kurvái...
Mire este 6 körül színpadra kerültünk, már a szükségesnél is több tudás kavargott a fejünkben. Ádám ekkor már nagyon izgult, ami engem furamód megnyugtatott (ehehehe). Nekikészültünk, nekifeszültünk, felvettük a legkeményebb rockerpózokat, amiket még nem szégyelltünk... és akkor nem szólt a cucc. Szokott lenni az ilyenolyan filmekben az a jelenet, amikor a főhős kiáll a színpadra, belenéz a vakító fényekbe, hallja a közönség halk moraját, az idő lelassul, a kamera meg rászúr a halántékán legördülő kurvanagy izzadságcseppre... na ez pont olyan volt. Kivéve az izzadságcseppet, mert az nekünk tuti a seggünkön gurigázott végig.
Úgy 2-3 emberöltőnyi tanácstalan topogás után a még mindig metálterpeszben pislogó Jimike tátogott valamit nagyon halul, mire a technikai személyzet egyik kedves tagja halálnyugodtan felsétált a színpadra, s a gitárerősítőn lévő nagy narancssárga kapcsolót elbillentette az ON jelzés irányába. Lett hang legott, de röhögés is. "Bűbáj, boszorkányság!" - mondta Jimi tekintete. Mentségünkre szóljon, nem vagyunk hozzászokva, hogy ilyen komoly cuccokon játsszunk, ezért nem is szívesen babráltuk volna azokat.
Miután meggyőződtünk róla, hogy mindez a valóságban történik, és nem egy közepesen szar zsi amerikai szitkomban parolázunk, Ádám vállat vont, Tibi beszámolt, és elkezdődött végre a hupákolás. Nem tudom, hogy a döcögős kezdés miatt vagy amúgy is, de a szokásosnál is erőteljesebben vergődtünk a háromszámos előadás alatt, aminek az lett az eredménye, hogy a második szám végére már alul-felül kapkodtam a levegőt zavarba ejtően nagy tapsot és jó kritikákat kaptunk. Meg egy fellépésre beváltható különdíjat, amit még szép, hogy be is váltunk a nyári fesztiválszezonban. :)
Az after most annyiból állt, hogy elmentünk közösen hamburgerezni, és közben jól kitárgyaltuk, hogy mikor és hol nem fostunk be (én például egy reggel az állomásról hazafelé tartva gimi negyedikben nem), milyen szokatlan helyzetekben nem üzekedtünk, és milyen nemi betegségeket nem szedtünk össze életünk során. Legvégül belestünk az estét megkoronázni hivatott legendás Török Ádám és a Mini koncertjére, lepacsiztunk a zenekarokkal és a zsűrivel, elbúcsúztunk a szervezőktől és hazagurultunk a csinos kis próbahelyünkre.
Bár most sem sikerült felmásznunk a képzeletbeli dobogóra, ami szégyenletes érdemes volt élni a lehetőséggel. Ha minden jól megy, jövőre is nekiveselkedünk.
A következő naplóbejegyzést már tényleg valaki másnak kellene megírnia.
Norbi
