...avagy a szúnyog halála
Megint én vagyok, bocsi. Ezt az irományt Jimivel közösen alkottuk, mert bár szeretett volna egymaga nekiülni, sajnabajna szabadidő tökintetében továbbra sem áll túl jól. Főleg mőte a söntés mindkét oldalán emelgeti a poharat. Ezért most úgy lesz, hogy az általa összeírt vázlatpontok mentén indulok meg s hagyom, hogy kettőnk flúgja vezessen a sajátom helyett.
Az írás apropóját a szarvasi Granárium Zebra Klubban megrendezett Dobbantó tehetségkutató április 18-i, 3. elődöntője adja, amiről már majdnem lemondtunk, de aztán egy kisebb csoda folytán mégis megadatott a bemutatkozás lehetősége. És milyen kár lett volna kihagyni!
Szarvas ugye nincs közel és Jimi kocsijában sem a km/h mutató, sem az ablaktörlő nem működik és ez a 4-esen, esőben nem kényeztette el a komfortérzetünket a GPS is folyton verekedést akart provokálni. Még szerencse, hogy Tibi, mint a zenekar ügyeletes (sőt, most már állandó) poéngyárosa aznap nagyon formában volt. Igaz, ennek is inkább csak mi örültünk, a többi közlekedő - akikre reákacsintott, reávillázott, reáöltötte a nyelvét, vagy csak reávigyorgott a lassan védjegyévé váló megelégedett jóllakott óvodás fejével - kevésbé.
A Zebra Klub magasan a legjobb hely, ahol eddig játszottunk. Már csak azért is, mert tényleg egy zenei klub, és sajnos hogy nincs a környéken még csak hasonló sem (és fogadok a zsebpiszok gyűjteményembe, hogy nem is lesz egy jó darabig... vagy legalábbis amíg a burjánzó jóindulat le nem harapja az emberiséget a létezés síkjáról). Már amikor beléptünk, azt hittem, a saját félperverz fantáziámban vagyok; 19. századi fogadó dizájn, konföderációs zászló a falakon, állandó szombateste hangulat (igaz, hogy szombat este voltunk, de tuti ilyen mindég), Real Lies matrica a budi falán, pinceklub szerű emeleti(!) rész... a fétisem, úgy ahogy van. Amikor aztán a készülődés aláfestéseként megszólalt a Stone Temple Pilots a hangfalakból, egyből rám lett a kockásingem, pedig úgy rémlik, kapucnis pulcsiban indultam el itthonról.
Tudom, mindig kihangsúlyozom, hogy mennyire ígéretes, tehetséges formációk előtt vagy után szoktunk próbálkozni, de most tényleg valami olyan brutálisan erős mezőny sorakozott fel, hogy a másodikként színpadra lépő Mongooz And The Magnet koncertje közben már azon elmélkedtünk, vajon gáz volna-e, ha feltűnésmentesen kisurrannánk a hátsóajtón. Persze ilyet nyilván nem tennénk, és különben is megjött a kaja, amit a kedves zenekari tagtársaim rendeltek.
Aztán mire odakerült a sor, hogy menni kellett, már minden mindegy volt. Addigra a vizsgadrukk szintünk az egónkkal együtt a zérusba szopódott, de pont ettől kerültünk olyan szuperkönnyű lelazult állapotba, amilyenbe tán még soha. A technika ugyan az elején kicsit gecizett velünk, de minket már ez sem zavart (na meg annakelőtte már jól kiveszekedtük magunkat a kocsiban a GPS-szel), örültünk a minden eddiginél picibb színpadnak, egymásnak és a közönségnek - akik viszont örültek nekünk, szóval már csak ezért is tök jó volna visszajönni ide egyszer. Vagy többször.
A hatodikként zenélő és végül vitán felül megérdemelten továbbjutó Good Company muzsikájára többnyire már a bekksztédzsben táncoltunk, ahol Tibi újfent bebizonyította, hogy egy igazi férfi izzadtan, sörhassal, egy szál alsógatyában is lehet gyönyörű, főleg, ha ezt jó sok ember előtt teszi. :D
Innentől már megint csak jó volt mert végre finghattunk: dicsérő szép szavak a zsűritől (Jimi nőtt is 3 centit a riffek méltatását hallgatva), Ádám fárasztása disznó- és faviccekkel, Termimámorék etetése pogival, Tool tetkó a szájban, sok pacsi, ökörködés, disznólkodás, fuldokolvaröhögés...
Jiminek meg óriási riszpekt, amiért lázas betegen* is lenyomta a bulit és még haza is fuvarozott minket, s közben a frizurája végig tökéletes maradt!
Ja és megcsíptük a 3. helyet, ilyen sem volt még.
*Köszönjük az ismeretlen eredetű pirulát Iannak a Mongooz-ból, ahogy láttuk, nem jelentkezett semmilyen mellékhatás hiába vártuk, hogy Jimike ledobja a rucit.
Norbi (Jimi útmutatása alapján, a többiek áldásával)
Lehet, hogy Tibi vette be?
