... avagy "Mindig jó látni az egyetlen ródunkat, amint kedélyesen telefonál, míg mi a pakolással vesződünk."
Úgy tűnhet, hogy a megváltozott formációban nekem jutott a mindenkori hisztikriszti szerepe, ám ez nem azért van, mert alapból nyűgös vagyok (de), hanem mert Ádámunk olyannyira nyugodt természet, hogy az néha már ijesztő. Szerintem robot, bár ezt eddig még nem mertem mondani senkinek, mert mi van, ha tényleg az... (hú... ugye?)
De szerencsére az elmúlt hónapban több alkalom is adódott rá, hogy felmásszon a vérnyomása, és hát ahogy láttam, eléggé felpörgött a bulikon - a színpadra lépés előtti pillanatokban pedig a vizsgadrukk szintje is iparkodott megközelíteni az enyémet (persze fosás nélkül).
Az új felállás és a kibővült repertoár (mert Jimi továbbra is rendületlenül bombáz minket a jobbnál jobb dalvázlatokkal) debütálására március 13-án, egy borongós péntek estén került sor Kabán, a RatBikers M.E. és a Koppány MC által szervezett jótékonysági rendezvényen. A kabai művház adottságait nem ismertük, ezért volt bennünk egy nagy adag előítélet bizonytalanság a hangosítást illetően, de hál'istennek pozitívan kellett csalódnunk, mert a Bihari Audio Team varázslói ismét kihozták belőlünk, amit lehetett. A közönségtől is kaptunk tapsot és mi is éreztük a rokkot, szóval minden okés volt.
Köszi a képeket és a videót Timinek!
Külön endorfinbeöntést adott, hogy olyan bandák előtt tesztelhettük a színpad strapabírását, mint a kultikus Red Alert és a nem kevésbé lelazult, fergetegesen jópofa Died By Johnny. PePéék amellett, hogy nadráglifegtető rákenrollt tolnak, még végtelenül kedvesek is, Krisztiánék örömzenéje meg annyira szórakoztató, hogy akinek nem ér fülig a szája a koncertjük közben, az biztosan diszkós ott se' volt.
Hogy valami negatívat is mondjak, berúgtam.
Valamiért az itthoni koncertjeink nem szoktak sikerülni. Talán az átlagosnál nagyobb bizonyítási vágy (vagy annak a hiánya) az oka, vagy a mindig kedvezőtlen körülmények, esetleg csak rossz napokat fogunk ki, de eddig még egy ladányi bulinak sem tudtunk 100%-osan örvendeni. A Tattoo-Day sem volt kivétel ez alól, ugyanakkor egyértelműen javuló tendencia tapasztalható minden téren.
Ami a legnagyobb lökést adja az olykor lankadó lelkesedésünknek, az az, hogy mára már egyértelműen biztosak vagyunk a lelkes kis közönségünk létezésében, ami nagy szó 2015-ben, amikor egy tízezer fészbukklájkot begyűjtő előadó koncertjére hét fizetővendég kukkant be meg a két hangosító meg a büfés Aranka meg Lajcsi, akit az előző esti Kalapács koncert közben szívott át a szeretet ereje egy négydimenziós nuniverzumba... (bocs, nemrég néztem meg)
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy maga a rendezvény már a jellegéből adódóan is egyedülállónak tekinthető gyűlölve szeretett kisvárosunk történetében, egyúttal komoly előrelépés zenei és csomó más téren is. Mélyebben nem mennék bele, de talán itt volna az ideje átlépni a 21. századba ("tetovált vagyok, nem rossz életű").
A körülmények (előző esti zenélés, az ifiház borzalmas akusztikája, a finoman szólva sem remek énekteljesítményem) ellenére talicskaszámra kaptuk Tőletek a Zenergiát, és ugye többek között pont emiatt szeretjük művelni ezt a zenélős dolgot. Így tehát összességében pozitív lett az este mérlege, annál is inkább, mert a hajdúnánási KülönKiadás koncertje után ordenáré sírvaröhögős afterbulit csaptunk a próbahelyünkön, ami még az előző esti dagonyázásnál is ocsmányabbra sikeredett. :D
Röviden így zajlott tehát a jó kis márciusi hétvégénk, melynek során Ádámot is bevágtuk a mélyvízbe, hogy közösen leszedjünk pár hajat és feltépjünk pár deszkát a mindig túl kicsi színpadról. Én úgy érzem, sikerült és remélem, lesz még hasonlóan keményen csapatós hétvége a közeljövőben!
Ja és kockásingben voltam.
Norbertö
