...avagy "Vóóóóó-Ohho-óóó, ágára lávdet kipszmí véjtin!"
Egy ködös, hideg október végi reggelen írom ezeket a sorokat, miközben a háttérből Ellie Goulding szól. Utóbbit persze csak kitaláltam.
Amikor Jimivel 3 nyárral ezelőtt elkezdtünk agyalni egy új bandán, az volt az egyik legfontosabb célunk, hogy idővel bevegyük magunkat Kelet-Magyarország rock klubjaiba, és - ha csak elő-előzenekarként számon tartva is – bekerüljünk a környék rockzenei véráramába. Ez mára többé-kevésbé sikerülni látszik – vagy legalábbis folyamatban van… És ennek a folyamatnak egy igen fontos állomása volt ez az október 30-ai Kaptár-buli.
Általános jelenség, hogy kevesen járnak manapság koncertekre, ám ez bennünket eddig sem érintett közelről, és ezután is leszarjuk, mert hitünk és tapasztalatunk szerint aki eljön, az azért jön el, hogy letépjük a pofáját, hogy kiszakítsuk a tökegyforma örömtelen hétköznapokból, hogy kis időre elfeledkezzen a reggeli szájszagos-fingszagos nyomorgásról a buszon, a kutyaszarról amibe belelépett, a bunkó béjemvésről* aki majdnem elütötte a zebrán, az arcpirítóan kevés fizetéséről, a gyökér főnökéről, a fizikai fájdalommal járó koránkelésről, és az összes kísérő tünetéről ennek a letális nemi betegségnek, amit életnek nevezünk… szóval nem tehetjük meg, hogy a nézőszámokon siránkozunk, hanem csinálni kell, amíg lehet, akkor is, ha a legtöbben belefáradnak előbb-utóbb. Főleg akkor.
Ezen a pénteken a Blues Company előtt tesztelhettük a színpadot a ReWolverrel karöltve. Bevallom, most is volt bennem egy kis para a fogadtatásunkkal kapcsolatban, de mint legtöbbször, megint alaptalan és felesleges volt az aznapi négyszeri fosás a félelmem. Tudvalevő, hogy én előzetesen mindig a dolgok rossz oldalát nézem, nem bízok, nem reménykedek, nem lovallom bele magam semmibe (legalábbis egy ideje), így ritkán is érnek csalódások – amik mégis, azok meg jellemzően pozitívak ezáltal. Emellett egy előítéletes g*ci vagyok, amiért bocsánatot kérek. Tudniillik bőrgatyába bújt, évtizedes piálástól ripacsos arcú ordibáló rockfaterokat (nem megbántva senkit) és néhány levegőbe emelkedő középsőujjat vizionáltam az autóban odafelé menet, ehelyett értő, nyitott közönség fogadott bennünket, akik alig várták, hogy megkapják az aznapi riffadagjukat. Remélem, nem csak fentről tűnt úgy, hogy rendesen megkapták – még úgy is, hogy az összekötőszövegek tekintetében nagyon nem voltam formában.
Most is vittünk egy új dalt (Sapiens), amit kétszer is eljátszhattunk. Ugyanis a felépítése és a keménysége miatt betettük kezdőnótának, arra viszont nem számítottunk, hogy vissza leszünk tapsolva (így ráadásprogrammal sem készültünk – amatőr hiba, tudom), úgyhogy a végén is elnyomtuk egyszer.
ReWolveréket láttuk/hallottuk a szeptemberi Kelet Undergroundos mulatságon is, úgyhogy azt már tudtuk, hogy tehetségesek, fiatalok, elegánsak és jól mutatnak a színpadon, mint ahogy azt is, hogy pofátlanul jól, ugyanakkor kellő alázattal tolják a laza popos blues-rockot (nem ám az áporodott, pocakos, sörszagú magyaroschat – bocs, de ma az átlagnál is g*cibb vagyok - , hanem az intelligens nyugati fajtát). Most viszont az is kiderült, hogy tényleg olyan jófejek, amilyennek látszanak. A frontlánynak meg akkora hangja van, hogy majdnem elterelte a figyelmünket a szépségéről. De csak majdnem…
A hidegrázósan jó (és általam egyáltalán nem várt) Lonely Boyért és a pihenésképpen eljátszott akusztikus Foo Fighters feldolgozásért pedig külön is jár a pacsi (meg a kézcsók).
Wolfék műsorának végén mi is kicuccoltunk a Kaptárból (azért Tibi még hagyott Blöróéknak egy láthatatlan kis meglepit az öltözőben), mert hát csak megfárad az ember az egész estés ugrálásban, főleg ha már nem 17 éves és a munkahelyről kiszabadulva mászik fel a színpadra a rossz lábával.
Jó kis este volt ez is, nem mondunk nemet legközelebb sem. Köszönjük a Kaptár Klubnak és a Blues Company zenekarnak a lehetőséget, Papp Misinek a közbenjárást, és persze mindenkinek köszi, hogy eljött és bulizott velünk egy egészségeset ezen az egészségtelen nyálkás ködös péntek estén!
A végére néhány észrevétel/következtetés/tapasztalat, amivel az elmúlt néhány koncertünk során gazdagabbak lettünk:
- nincsenek lányok a koncertjeinken :(
- Ádám egyre felszabadultabb a színpadon és - velünk ellentétben - sosem büdös
- mióta tartalék gitárt is viszünk magunkkal, egy húr sem szakadt el
- élőben hallgatva nagyobbat üt a zenénk, mint felvételről (főleg az ének)
- ha nem nyafogunk, nem értetlenkedünk és nem veszekszünk a beállásnál, sokkal jobb lesz a hangzás a koncerten
- stílusidegen zenekarokkal közösködve is szét lehet szedni a házat, mert a közönség arra kíváncsi, hogy „meghalsz-e” a színpadon, nem pedig arra, hogy melyik alműfaj alstílusának a milyen irányzatának a post-változatát akarod játszani mer’ a többi az mind szar…
- de tényleg, hol vannak a lányok? (költői kérdés volt)
Norbi
*Bocsánatot kérek a BMW-sektől. Kivéve a bunkóktól.
