...avagy “új értelmet nyert a SZEGhalom név”
Annyian, annyiszor elmondták már, és most én is hangsúlyozom a bevezető kedvéért: gyalázatosan pusztulatos helyzetben van a rockzene kishazánkban. A fiatalok nem járnak koncertekre, az idősebbek nem vesznek tudomást a fiatal bandákról, az átlag zenehallgató megelégszik azzal, ami a fősodorból a tenyerébe tányérjába mászik – vagyis kényelem van meg lustaság, az ember mindent könnyen és készen kap meg, így hát a zene, mint szellemi termék, értékét vesztette a 2010-es évekre. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a színpadon többen hedbengelnek, mint a nézőtéren. És bizony úgy tippelem, hogy ez így is marad, illetve nem, mert biztosan lesz még sokkal rosszabb is.
Ezért óriási dolog, hogy vannak még olyan helyek ebben az érdektelenségtől, igénytelenségtől és hülyeségtől beposhadt pocsolyában, ahol nem a fentebb leírtak szerint állnak a kérdéshez.
Szerencsére nem is kell messzire mennie az ágrólszakadt alföldi hobbizenésznek, hogy megtalálja a közönségét – elég csak a Berettyó és Körös folyók kacskaringós kék vonalait megkeresni a limlomosfiókba száműzött középiskolai földrajz atlasz összefirkált lapjain.
Hihetetlen, de Békés megyében még pislákol valami, létezik az interneten kívüli közösségi élet, és akadnak, akik próbálkoznak értelmes programok szervezésével. És a legdurvább az, hogy (most kapaszkodj meg!) igény is van ezekre a megmozdulásokra. Ezt már megtapasztalhattuk három éve a szarvasi Dobbantó tehetségkutatón is, azóta pedig számos alkalommal lehettünk részesei hasonlóknak (pl. Szeghalmon, Dévaványán és Békéscsabán), a legfrissebb pozitív élmény pedig Kondoroson ért minket, mégpedig a Szikra Feszt elnevezésű összművészeti fesztiválon, ahol az AWS előtt kaptunk metállatkodási lehetőséget.
Maga az ötlet persze nem új keletű, próbálkoztak/próbálkoznak hasonlókkal a Nagy-Sárrét Hajdú-Biharba eső felén is, csak valamiért – kis kivétellel – nem igazán akar összejönni a dolog itt mifelénk. Talán az a lelkesedés hiányzik, ami a békési fiatalokban megvan, esetleg itt nincs olyan ember, aki összefogja az arra fogékonyakat... kizárt dolog, mer' nem tudom. Csak azt tudom, hogy 2016 óta nem léptünk fel a saját városunkban... és az nem jó. Na de vissza Kondorosra, mert az jó.
Nem kezdődött problémamentesen a péntek esténk. Ilyen kalandos utunk még nem volt, pedig jó sok kilométer van már mögöttünk. A körülmények úgy alakították, hogy az egész zenekari felszerelést vinnünk kellett a koncertre, amivel amúgy nincs semmi probléma, volt már ilyen, nem is egyszer. Tök hangulatos tud lenni a busszal utazgatás, ilyenkor kicsit eljátszadozunk a gondolattal, hogy egy rendesen turnézó rockzenekar vagyunk, mint mondjuk az Aerosmith a 70-es években.
Nevetgéltünk, viccelődtünk, Tibink hozta a formáját, szóval jó hangulatban telt az út – egészen Szeghalomig, amikor is elfáradt a jobb hátsó kerék. Ádámunk visszatolatott az autocross pályáig, ahol három szeget fedeztünk fel a jószágban. Hármat! Szerencsére StoneLaci barátunk kihúzott bennünket a trágyából (hála és köszönet!), így bő órás késéssel ugyan, de megérkeztünk a helyszínre.
A kondorosi Ifjúsági Műhely udvarán felépített színpadon a SimPlace nevű Placebo tribute banda zenélt a megérkezésünkkor. Velük annak idején a Rockszanazugon futottunk össze, akkor nagyon bejött a műsoruk. Szerencsére az Every you, every me – The Bitter End – Running Up That Hill hármasról most sem maradtam le. A koncertjük alatt végig esett, ami szerintem jól passzolt a borongós zenéhez, vagyis a hangulat hamar meg lett alapozva egy jó kis norbis estéhez. Az eső amúgy csak az estét záró technikás-dallamos modern metalos Colmena kezdésére állt el végleg, a kettő között hol megindult, hol abbamaradt az áldás, szóval képzelheted, mi dagonya volt ott, de nem csak lent, hanem a színpadon is.
Mint már említettem, mi közvetlenül a főbanda előtt léptünk a deszkákra, ami mindig hálás feladat – szerencsére egyre többször adódik erre lehetőség. Jó buli volt, még úgy is, hogy az időjárás a sörsátor alá kergette a közönség nagyobb részét. Persze most is voltak olyan bátor legények és leányok, akiket nem zavart a víz meg a sár, és a színpad előtt élvezték az előadást. A műsor gerincét a márciusban megjelent Most kezdődik lemezünk dalai adták, de persze elővettünk egy-két kihagyhatatlan klasszikust is. Kilenc szőrös szörnyet engedtünk rá a hallgatóságra, amik között csak a Szédülés képviselte a kissé lazább vonalat, ennek ellenére (vagy éppen ezért) vevők voltak ránk a fiatalok.
Nekem kicsit szokatlan volt a színpad mérete, mert ugye legtöbbször vigyáznom kell, nehogy kárt tegyek a fiúk hangszereiben a szemöldökömmel vagy a fogammal, most viszont annyi helyünk volt, hogy mire elfutottam Ádámtól Jimmyig, már vége is volt a koncertnek. De ezt is meg tudnám szokni. Mármint a nagyszínpadot. :D
Az AWS folyamatosan felfelé ívelő pályáját jó ideje figyelemmel kísérem. Ha jól emlékszem, valamikor 2011 körül hívta fel rájuk a figyelmemet Szilágyi Norbi barátom (aki velem ellentétben nem utasított el élből minden olyan csapatot, aminek köze volt az emo korszak borzalmaihoz), hogy hallgassam meg őket, de még véletlenül se keressek róluk fotót, mert akkor vége mindennek. Szerencsére a Világposztolás EP hamarabb eljutott hozzám, mint az előítéletekre ösztönző zenekari csoportképek, úgyhogy kezdettől kedvelem a formációt. Aztán jött az Égésföld lemez, ami mai napig a top 5-ben van nálam. Nem az AWS diszkográfiáját tekintve, hanem általában (a Ten, a Toxicity, a Szabadlábon és az Acoustica mellett).
Véleményem szerint két dolog emeli ki őket a tökegyforma modern metal csapatok közül, ráadásul pont az a kettő, amin áll vagy bukik az egész. Ez pedig az élő előadás és a (magyar) szöveg minősége. Divatot megvető, trendeket lenéző, régivágású vidéki rockergyerekként mondom, hogy az AWS mindkét kategóriában magasan a hazai mezőny fölött van, és a kondorosi bulit látva kijelenthető, hogy tovább emelkedik kifelé belőle. Olyan energia áradt a színpadról, hogy nem lehetett kibírni bólogatás és éneklés nélkül, ugyanakkor nem hiányzott a lélek sem, ami legalább olyan fontos – legalábbis számomra.
Emellett nagyon közvetlen, kedves srácokból áll a csapat, a backstageben például megosztották velünk a cateringet, ami azért nem jellemző ezen a szinten (mármint az ő szintjükön, nem a miénken).
De ez elmondható a szervezőkről és a technikai személyzetről is – mindenki nagyon barátságos volt és rugalmasan állt hozzánk. Mindig jól esik a kedves fogadtatás, az, hogy az illetékesek odafigyelnek az előzenekar igényeire is, mert bizony belefutottunk már abba is, hogy Keresztes Ildikó kizavart minket az öltözőből a saját koncertünkön az ellenkezőjébe, nem egyszer.
Remélem, hogy lesz folytatása a fesztiválnak, mert nagyon hiányoznak a hasonló kezdeményezések a környékről. Esetleg valaki szólhatna a méjnsztrím média meg a menő fesztiválok napszemcsiben pöffeszkedő urainak is, hogy van ez a zene… tudjátok… amit hangszerekkel játszanak…
Norbi
U.i: Köszönet még egyszer StoneLacinak, amiért segített nekünk eljutni a koncertre, rossz lett volna lemaradni erről az estéről egy defekt miatt! Továbbá köszönet Grétának a képekért, Timinek pedig a következetes és kitartó támogatásért na meg azért, hogy Jimmyből mára felelősségteljes felnőtt férfiembert faragott. És persze örök hála a Drága Szerelmemnek, mert mellettem áll és elviseli a szarságaimat, például ezt a sokszor értelmetlennek tűnő, költséges hobbit, ami nélkül ugyanúgy nem lenne teljes az életem, mint Nélküle.
"Fasza minden..."
