A KabinLáz zenekar villanynaplója

...avagy békési zenésztalálkozó a Stone Clubban

Ezer éve nem írtunk KabinLáz blogot, így most elérkezettnek láttam az időt, hogy ilyen formában is meséljünk magunkról. Annyi minden történt velünk azóta, hogy utoljára blogot írtunk: nyertünk egy csomó díjat, kihoztunk egy fasza EP-t, Tibi kiszállt, Roli jött, Ádámot helyettesítették stb. Nagyon sok mesélni valónk lenne, de ezekről majd talán később, apránként.

Most viszont a 2024-es évünket indító koncertünkről ejtenék pár sort, ha megengeditek. Kezdeném ott, hogy egy tavaly nyári, családi tragédia után kidobtam minden szervezési feladatot a nyakamból, mert úgy éreztem, hogy nem tudok ilyen dolgokkal foglalkozni az akkori lelki állapotomban. Norbertónk jelentősen kimozdulva a komfortzónájából a nyakába vette ezeket a dolgokat és megpróbálta intézni a zenekar ügyes-bajos dolgait, amit ezúton is köszönök neki. Így jutottunk el odáig, hogy Norbi leszervezett nekünk egy bulit a szeghalmi Stone Clubba, ahol már másfél éve (!) nem léptünk fel. Akkor is egy különleges felállásban, hisz Tibink már nem volt velünk és Ádámunk is külföldön kamionozott, így a Leponexx zenekar akkori ritmusszekciójával, Bede Atival és Ökrös Rolival nyomtunk egy ilyen „Kabinexx” bulit. Sőt Rolinak az volt az első bulija velünk, mint hivatalos tag. Tehát régen nem voltunk már így egyben Szeghalmon.

Sikerült lefixálni a dátumot és azt is megbeszéltük, hogy a Leponexx-szel nyomunk egy közös bulit, de sajnos időközben a Leponexx tagsága oly mértékben megváltozott, hogy végül nem tudták vállalni a bulit. Elkezdtünk gondolkodni és két banda jutott eszünkbe, akikkel szívesen megosztottunk volna egy ilyen estét. Az egyik a Killer Mendez, a másik pedig a New Snake Revival. Mindkét alakulattal zenéltünk már több ízben is, így nem is volt kérdés, hogy velük szerettünk volna tolni egy ilyen hármas estét. Snake-ék sajnos nem tudták vállalni a bulit egyéb okokból, de Mendezék igazi szőröstökű csávókhoz méltón, szinte azonnal rávágták, hogy részükről mehet a buli. Meg is beszéltük, hogy elegek is leszünk így ketten. Kevesebb a macera és több gázsi is jut! (ha-ha-ha). Sajnos azt már az elejétől kezdve tudtuk, hogy jó barátunk, Stone Laci, a hely tulaja nem lesz jelen egy családi rendezvény miatt, de helyette hősiesen is helytállt a Bad System-es Ács Levi. Nagyon szuperül lehozta az estét, mint szervező. A hangosításért Erdős Béci és Etióp feleltek ezen az estén is. Hangosítás szempontjából vérprofik mind a ketten. Ezer éve nem hallottam ilyen jó hangosítást a Stone Clubban.
Killer Mendezék beállásánál már lehet érezni, hogy a cuccon és a két hangosító srácon nem fog múlni az este sikere. Bitang jól szólt a Mendez már a soundcheck alatt is és ez nem változott a koncertjük alatt sem. Szépen kivehető ének, teljesen elkülönülő és karakteresen megszólaló két gitár, mennydörgő basszus és mellkast dobogtató lábdob. E mellé a szuper megszólalás mellé jött az a hihetetlen energia, amivel ezek a gyomaendrődi srácok nyomták a műsorukat. Olyan erővel és odaadással tolták ezt a fajta hardcore/thrash/stoner muzsikát, amit itthon talán kevesen tudnak így, nem csak az amatőr, de talán a profi szinten is, hogy öröm volt nézni is, nemhogy hallgatni. Bár az este elején a kelleténél kicsit kevesebben szállingóztak be a helyre, de a Mendezék lelkiismeretesen betonozták végig az estét, ezzel megalapozva a hangulatot a mi műsorunknak.
Egy nagyon gyors le- és felpakolás után újabb soundcheck és már csaphattunk is a lovak közzé. Erre az estére egy 14 dalos, bővített műsorral készültünk, ahol egy kicsit szokatlanabb sorrendben játszottunk régi és új dalokat egyaránt. Előkerültek olyan ezer éve nem játszott tételek, mint a „Senkinek semmiért” és játszottunk 2db vadonatúj dalt a készülő következő anyagunkról is. A műsorunk gerincét továbbra is a „Most kezdődik” és a „Kihajolni veszélyes” lemezek dalai adták.
Voltak jó húzásaink és voltak kevésbé jók is. Azt a koncert után meg is beszéltük, hogy a „Most kezdődik”-kel többször nem kezdünk, mert azután a dal után minden olyan lassúnak tűnt. (ha-ha) Egyébként is nekem személy szerint egész este olyan érzésem volt, mintha fele tempóban játszottunk volna mindent. Ilyen az, amikor az ember nem iszik alkoholt és a valós belső órájához játszik mindent, fel voltam pörögve. Ennek ellenére sokkal többet hibáztam, mint máskor. Talán nem is volt olyan dal, amiben ne nyúltam volna mellé valahol, de Ádám és Norbi se élete teljesítményét hozta ezen az estén. Egyedül Rolkó mondta azt a koncert végén, hogy ő remekül érezte magát végig. Annak ellenére, hogy mi hárman úgy éreztük, hogy a teljesítményünk elég gáz volt, a műsorunk végén mindenkitől megkaptuk, hogy mennyire király volt a koncert és hogy mennyire élvezték. Mi meg szabadkoztunk, hogy de hát nagyon sokat hibáztunk. A Leponexx-es Zolnai Kata mondta is, hogy „Talán túl szigorúak vagytok önmagatokkal, ezeket senki nem vette észre.” És amúgy igaza van, sokszor olyan dolgokon stresszelünk, ami kifelé másnak le se jön. Ettől függetlenül az egészséges önkritika még kell, mert ettől nem fogunk eltunyulni. :)

Az est második felére a közönség is szépen begyűlt a Stone Clubba, így egy határozottan sikeres estét tudhatunk magunk mögött. Találkoztunk rég nem látott jó ismerősökkel, mindenkivel tudtunk váltani egy pár jó szót a koncert előtt vagy után. Volt egy fasza hangosításunk és egy olyan remek bandával oszthattuk meg a színpadot, mint a Killer Mendez. Emellett a nézőtéren egy kisebb, békési zenész találkozó is összejött, mert olyan zenészek is megjelentek, akik a Leponexx-ben, a Deviant-ban, a Mudfield-ben vagy éppen az Ektomorf-ban zenélnek jelenleg. Összességében egy jó évkezdésnek mondhatjuk ezt a szeghalmi bulit.
Legközelebb 03.09-én találkozhattok velünk Debrecenben, a Deeprecen koncertsorozat keretein belül, a Stone-ban pedig 04.19-én újra a húrok közé csapunk a deviANT búcsúkoncert alkalmából. Mötááál!

Jimmy

Fotó: Ökrös Tímea

...avagy "érzi-e már kend, hogy javul?"

Gondolom, semmi újat nem mondok azzal, hogy az amúgy is év(tized)ek óta kínlódó élőzenét teljesen tönkrevágta a járványhelyzet, illetve az ezzel járó korlátozó intézkedések, s ez alól a mi 2020-as évünk sem kivétel. Több idei interjúban is elmondtuk, hogy nagyon rosszkor jött ez az időszak nekünk, hiszen a teljes „Egy Húron Turnét” törölnünk (vagy legalábbis csúsztatnunk) kellett, ami a legelső hármas felállású körutunk lett volna. A körösladányi Mindenen Keresztül és a köröstarcsai Leponexx zenekarokkal vágtunk bele a közös lemezbemutatásba év elején, ebből azonban mindössze két állomás valósult meg – igaz, ezek jók voltak, Köröstarcsán és Dévaványán is telt ház és bulihangulat fogadott bennünket. Ezen kívül februárban felléphettünk a Mudfield szeghalmi lemezbemutatóján… és ennyi volt, ezután öt hónapig nem láttunk közelről színpadot.

Vártuk már, hogy koncertezhessünk, és örülünk, hogy néhány rendezvényen – a vonatkozó intézkedések betartásával – lehetőséget kaptunk a februárban megjelent Kiha(jo)lni (v)es(z)élyes EP-nk élő bemutatására. Július 25-én a földesi Fortuna Dance Clubban volt szerencsénk zenélni a berettyóújfalui Evermind előtt, augusztus 8-án pedig a fél évtizedes múlttal rendelkező cserkeszőlői TanyaFeszten zúzhattunk néhány igen kiváló zenekar társaságában.
Az idei fesztivál a korlátozások miatt más formában valósult meg; az V. TanyaFesztet korlátozott résztvevői számmal, TanyaLagzi néven hirdették meg a szervezők. Mondjuk ettől még szerintem maradhatott volna az elnevezés, de ők tudják – nem bízták a véletlenre, három pár is egybekelt az esemény három napja alatt.
Mi a zárónapon léptünk fel, s elég korán érkeztünk, de nem bántuk meg. A fogadtatás és a helyszín is átlagon felüli volt. A szervezők kedvesek és lelkesek voltak, szépen megetettek és megitattak bennünket, még egy-egy fesztiválos pólót és poharat is kaptunk emlékbe. Szóval érződött, hogy örülnek nekünk, ez pedig nagyon jól tud esni egy olyan „pályán”, illetve „színtéren”, ahol időnként bizony előfordul némi mismásolás és szarkavarás gáncsoskodás.
Szintén szimpatikus és bátor húzás volt a szervezők részéről, hogy csupa saját zenével nyomuló bandát hívtak meg fellépőnek, nyoma sem volt a sokszor tapasztalt megúszós taktikának, miszerint a tökegyforma feldolgozás zenekarok majd úgyis megcsinálják a bulit a Kétforintos dallal meg a Hosszúlábú asszonnyal. Ennek megfelelően, közvetlenül előttünk mindjárt egy kellemesen elvont, mégis agyas szövegekkel operáló alter rock banda, a Kedveskovács lépett a színpadra, és meg is alapozta az esti koncerthangulatot karakteres előadásával és intelligens dalaival. Leginkább a 30Y-hoz tudnám őket hasonlítani, csak a pécsiekre jellemző irritáló bölcsész-művészeskedés meg csehtamáskodás nélkül. Ha szereted ezt a vonalat, nem lősz mellé velük, a Goethe alszik című daluk például azóta sem megy ki a fejemből.
Kimondottan élveztük a saját fellépésünket is, rendesen ment az ökörködés a színpadon, de azért úgy gondolom, tisztességesen odatettük, amit kellett. Az új EP öt dalából négyet eljátszottunk (az utolsót kérésemre kihagytuk, mivel úgy gondoltam és gondolom most is, hogy nem illett volna a fesztiválfílingbe), és elhangzottak a kötelezők is, úgy mint a Sapiens, a Narkolepszia, a Néhány lépés vagy a Most kezdődik. El is fáradt a végére az egész banda – főleg mi, 30-as apukák –, jólesett az üdítő. Apró szépséghibája volt a koncertünknek a hangzás, pontosabban Jimmy gitárjának kiherélése a technikus kollégák részéről... ebbe már többször belefutottunk, főleg szabadtéri rendezvényeken jellemző a hangosításra, hogy a gitár alig szól. Valamilyen szinten érthető a hangtechnikusok ez irányú törekvése (hiszen legtöbbször, főként a klubbulikon meg pont az ének és/vagy a basszus sínyli meg a rifforgiát), de azért mégiscsak gitárcentrikus rockzenét játszunk, az egész KabinLáz életmű Jimmy riffjeire épül, ezt figyelembe véve talán jogos lehet az észrevételünk.
Az este további részében az amerikai hangulatú pörgős-dallamos modern rock/metalt kifejezetten hitelesen prezentáló Five More Minutes, az északi típusú melodic metalt magyar szöveggel nyomó Heartkiller és a szegedi stoner/sludger Solar Yeti hajigálta a riffeket a nagyérdeműre. Nem volt se kétforintos, se hosszúlábú, mégis megkapta a közönség, amiért eljött, úgy gondolom.

A bulinak helyet adó Tálas Ranchről is csak jókat tudok mondani, hangulatos kis oázis a város zajától távol, a természet közelében, ráadásul tényleg úgy van, ahogy a szervezők hirdették: a kecskék szelíden bóklásznak a fesztiválozó népek körül és várják, hogy megsimogassuk őket. (A póniban mondjuk nem ajánlott teljesen megbízni, ugyanis előszeretettel fejelgeti meg a gyanútlan népeket.)
A napközbeni programok is változatosak, különféle vetélkedők és sportolási lehetőségek várják évről évre a kilátogatókat, de van egy „kézműves” medence is középen, ami most is tele volt gyerekekkel. Vagyis az egész családnak kellemes kikapcsolódást nyújthat a TanyaFeszt, nem csak apu vergődhet besörözve a koncerteken, hanem valóban olyan az egész, mint egy jó értelemben vett családias összeröffenés.

Összességében nagyon élveztük az estét, reméljük, mehetünk jövőre is. Addig is lesz még pár megmozdulás. Legközelebb augusztus 21-én, a berettyóújfalui Mólóban csapatjuk a Leander Kills előtt. Gyertek!

Norbi

                                                         Meleg vót. (fotó: kecsup.hu)

...avagy "Ne etesd a tevét!"

Vannak zenekarok, akikkel hosszú évek óta jó viszonyt ápolunk, nyomon követjük egymás munkásságát, képben vagyunk az aktualitásokat illetően, néha még fel is hívjuk a másikat, hogy érdeklődjünk, miújság velük. A hortobágyi Chrome Rt. pont ilyen, éppen ezért döbbentett meg a közelmúltban a tény, hogy még soha nem koncerteztünk együtt.
Az ismeretség még az S.R.B.-s időkre nyúlik vissza, 2007 és 2011 között minden évben volt valamilyen közös megmozdulása a két bandának, vagy mi mentünk hozzájuk a Kilenclyukú híd mellé, vagy ők jöttek el Sárrétudvariba zenélni. Aztán az S.R.B.-nek vége lett, a Chrome Rt. működött tovább, a KabinLáz sztorit meg úgyis ismeritek…
Amúgy már egy ideje tervezek egy posztot, amiben részletesebben ismertetném a 2007 és 2012 között létező S.R.B. zenekar ötévi működését. Nem ígérem, hogy a közeljövőben össze tudom hozni, de tervben van a dolog.

A Rock Caféban idén már zajongtunk egyet, márciusban a Junkies előtt volt szerencsénk melegíteni a szoboszlói közönséget. Az a buli egész jól sikerült, ezért most is örömmel csaptunk le a lehetőségre. Igaz, nem is nagyon dúskálunk a felkérésekben, szóval még mostanság is elvállaljuk a meghívások 90%-át, aztán vagy bejön, vagy nem. Ez most határozottan bejött.
Tudni kell, hogy nem sok koncert-kompatibilis vendéglátóipari egység akad a környékünkön, a Rock Cafe pedig a jobbak közé tartozik, ahová nem könnyű fellépőként bekerülni. Sok a zenekar, kevés a lehetőség, kicsi a közönség. Mert akármilyen lelombozó, be kell látnunk, hogy nekünk 5 év alatt sem sikerült még kialakítanunk azt a kis tábort, akik kimondottan miattunk jönnének el egy koncertre – még itthon, Hajdú-Biharban sem. Békésben mondjuk igen, de ott lehet valami a vízben vagy nemtom…
Szóval úgy indultunk el itthonról, hogy bármi lehetséges, akár még üres nézőtérnek zenélés is. Hagymázas rémálmaimban láttam, ahogy Káposztás Gergő vastagon fogó piros filccel, egyetlen határozott mozdulattal húzza ki a nevünket a lehetséges fellépőket tartalmazó listájából (már ha létezik ilyen) – de szerencsére jó bulit sikerült a Rock Caféba varázsolni, már a legelejétől lelkes és barátságos közönség fogadott bennünket.
Példátlan módon többen is végig bent voltak a teremben, nem sétálgattak, nem mentek ki cigizni, hanem végighallgatták a műsort, és – ahogy láttam – befogadták a színpadról áramló zenergiákat. Mondjuk volt is mit megemészteni, mert most is zúzdára állítottuk magunkat: az Ébredés, Néhány lépés, A béke bennem, 30. szint, Most kezdődik feszkóját csak néha oldotta fel egy Narkolepszia vagy egy Szédülés. Jó volt.
Örömmel vonhattuk le a következtetést: amilyen szimpatikus csapat a Chrome Rt., éppolyan szimpatikus a közönsége is.

A főbanda már telt ház előtt adta hosszú, tartalmas koncertjét. Én valamikor 2012 táján elvesztettem a fonalat a zenéjükkel kapcsolatban (A világnak szívében és Tövis című lemezeiket annak idején betettem párszor a lejátszóba – előbbi a Rockinform, utóbbi a HammerWorld magazin mellékleteként jelent meg a 2010-es évek elején), mert nem igazán az én világom ez a billentyűkkel vastagon megtámogatott dallamos hard rock. Az előadásuk közben viszont megjelent a karomon a libabőr, és meglepetten bökdöstem Jimmyt, hogy nézze már, micsoda súlyosabb, technikásabb irányba mozdult el a Chrome Rt. az új dalokkal. Mármint a nekem újakkal – mert ugye a Tövis óta (amin nem kisebb legenda bőgőzött, mint Falat a Replikából) már kijött néhány hanganyaguk. De Jimmy már nem figyelt rám, mert belerévült Bajszi szólóiba, no meg a metal bandákat megszégyenítő riffhegyekbe.

Nagyon jó kis este volt, köszönjük a lehetőséget és a kedves fogadtatást! Remélem, lesz még folytatása ennek a kombónak.
Koncertfronton most kicsit visszaveszünk a tempóból, de lesz még meglepi ebben az évben, a következőről nem is beszélve!

Addig is – hogy tanult kollégámat idézzem – mötál!!! \m/

Norbi

(Csináljatok úgy, mintha az egész banda hetek óta tartó szorulással küszködne! Köszi!)

...avagy „Metált minden falunapra!”

Tibi a felelős mindenért. Ha másfél évtizeddel ezelőtt nem lép fel King Nothing nevű bandájával azon a márciusi délelőttön a püspökladányi művházban, valószínűleg mi sem éreztük volna Jimmyvel azt a kibírhatatlanul viszkető vágyakozást a rockzenekarozás után, ami – többek között – a KabinLáz megszületését is eredményezte. A fent említett formáció amúgy igen rövid életűnek bizonyult – ha jól tudom, az ominózus középiskolai koncerten kívül nem is volt más nyilvános fellépésük –, nekünk kócos kis gimiseknek mégis meghatározó, már-már megrázó élményt jelentett a pár évfolyammal felettünk járó srácok előadása.
Már maga a tény, hogy Püspökladányban szól a torzított gitár, szenzációnak számított akkoriban – legalábbis számunkra. Jó, tudom, hogy működött itt annak idején egy Kétes, egy IQ meg egy Dying Wish (hogy csak a legismertebb neveket említsem), de 2003-ra, történetünk idejére már mind feloszlott vagy áthelyezte máshová a székhelyét. És az a tény sem elhanyagolható, hogy a King Nothing tagjait személyesen (vagy legalábbis látásból) ismertük, hiszen többségükkel egy suliba jártunk – emiatt pedig még inkább kézzelfoghatóvá vált a létezésük s még inkább elérhetőnek tűnt számunkra is az álom. Mármint hogy egyszer ott vergődünk a színpadon.
Szóval, végső soron Tibi indította el azt a folyamatot, ami az idei évünk mesébe illő fejleményeiben csúcsosodott ki.

Nagyon messziről indultam ezzel a bevezetővel, de így talán még érthetőbbé – vagy inkább átélhetőbbé – válik számotokra is, Drága Barátaink, hogy mekkora út vezetett idáig. Az évek során bizony megtapasztaltuk nem egyszer, hogy semmit nem adnak ingyen, minden jelentéktelennek tűnő sikerért keményen meg kell dolgozni, és minden apró előrelépési lehetőségért fel kell áldozni valami mást ebből a rövid életből. Kezdettől fogva lépésről lépésre, fokról fokra haladtunk azon a bizonyos létrán; játszottunk üres nézőtereknek, demóztunk januári fagyban a fűtetlen teremben, telefonáltunk órákat, emaileztünk napokat, még mi fizettünk a fellépéseinkért, kedvesek voltunk a gyökerekkel is, és fillérenként gurítottuk össze a lemezre vagy éppen klipre valót, miközben olykor vért izzadtunk, hogy ki tudjuk fizetni a próbahely rezsijét.
Na ezeknek a megpróbáltatásoknak lett most vége azzal, hogy megnyertük azt a három tehetségkutatót, amikre idén – utoljára – még beneveztünk. De azt mondom, kellettek ezek a tortúrák ahhoz, hogy meglegyen a kellő tapasztalat és alázat, megbecsüljük egymást és az öt év alatt elért eredményeinket.

Az utolsó rockzenei verseny, amelyen amatőr (de már nem kezdő) zenekarként indultunk, a Komádi Városnapon megtartott Rocksuli Tehetségkutató volt, 2018. augusztus 3-án. Bevallom, dolgozott bennem némi bűntudattal vegyes bizonytalanság amiatt, hogy most akkor mégis mennyire lenne sportszerű dolog harmincakárhány éves fejjel és tizensok éves színpadi rutinnal nekiveselkedni a dolognak a tizen-huszonévesekből álló kezdő/fiatal csapatok ellenében, de végül a főnyeremény (egy 5 számos kislemez elkészítése az egyik legnagyobb hazai stúdióban) meggyőzött. Lehet, hogy ez nem szép dolog, de bakker… most komolyan és őszintén… nekünk egy profi stúdióban történő lemezfelvételre ha belegebedünk sem lesz pénzünk soha, böszmeség lett volna tehát elszalasztani a lehetőséget.
Felzaklatott lelkemet némiképp megnyugtatta, hogy nagyon jó kis bandák gyűltek össze az eseményre; a már ismerős két debreceni zenekar, a Bad Habit és a Privát Affér mellett ott volt még a fővárosi GunSinger, a zseniálisan szórakoztató Gizzy Flyin` és a pofátlanul tehetséges Heavy Brains. Utóbbi csapat olyan profin nyomta a blues alapú egyetemista-rockot, hogy a koncertjük közben újra elbizonytalanodtam az indulásunkat illetően, de már nem a feltételezett előnyünk okán, hanem pont az ellenkezője miatt. Pislogtunk is egymásra a többiekkel, és tudom, hogy ők is azt gondolták, hogy ezeknek a 19 éves srácoknak nem itt, hanem egy londoni klubban lenne a helyük.
Aztán felmásztunk a színpadra és leszakítottuk a Komádi Városnapra kilátogató kedves népek fejét, ahogy illik. A zsűri elmondása alapján az szólt mellettünk a Heavy Brains amúgy hibátlan produkciójával szemben, hogy nálunk kizárólag saját dalok szerepeltek a programban, míg a debreceni srácok belecsempésztek 3 feldolgozást is a műsorukba.
Nagyon boldogok voltunk, és ezt csak tetézte, hogy a nyeremény részeként adhattunk egy 20 perces minikoncertet az este főfellépője, a Republic előtt is – (majdnem) főműsoridőben. A kettő között pedig finom vacsorát kaptunk, ami életet mentett.

Másnap ismét útra keltünk, ezúttal Biharkeresztes volt a helyszín. Tavaly is felléptünk a Határok Nélküli Motoros és Családi Napon, csak akkor sajnos megviccelt bennünket a technika (a félórás koncertünket háromnegyedórás áramszünet szakította félbe). Szerencsére most ilyen nem volt, helyette viszont a délutáni kánikula tette próbára az állóképességünket.
Le is kellett vonnunk a következtetést, hogy nagyon hiányzik a rendszeres testmozgás az életünkből, eltunyultunk, elkényelmesedtünk az elmúlt egy-másfél évben. Ez eddig azért nem tűnhetett fel, mert többnyire 30-40 perc jutott nekünk a színpadon, most meg egy dal híján eljátszottuk az egész Most kezdődik albumot, és még 4 számot a régebbiek közül. Ehhez bizony nem vagyunk hozzászokva, úgyhogy ideje előkeresni a futócipőt…
Ezzel együtt is jól éreztük magunkat, megint kaptunk vacsorát és biztató szép szavakat, és jó volt újra összefutni a kolozsvári Metalon zenekar tagjaival is.
Utánunk a Cool Head Klan, a Rock-Inger és Jimmy bulizenekara, a Wan-Ted szórakoztatta a közönséget magas színvonalon. Ekkor én már nem voltam jelen, mert vacsora után Csillámmal és Tibivel hazaindultunk, szóval az este további részéről Jimmyt kérdezzétek.

Köszönjük mindenkinek a barátságos fogadtatást és a lehetőséget, hogy vihettünk egy mákszemnyi keménységet a Bihari-síkra. A hangosításra sem lehetett panasz, pacsi a Bihari Audio Team vájtfülű szupercsapatának! Most egy kicsit pihenünk, aztán szeptemberben újra támadunk! :)

Norbi

U.i.: Kéretik jegyzőkönyvbe venni, hogy Ádám még mindig fitt, és alsóajakbeharapósan-térdmegremegtetősen jól néz ki.

...avagy "ott a kísértet a ganénáá'!"

Először is, ami a lényeg: egy alig 5000 fős alföldi település falunap-szerű ingyenes rendezvényére meghívni az Apey and the Pea-t minimum bátorságra (és nem mellesleg jó ízlésre) vall. Ez a szemlélet szembemegy mindennel, amit ez a divat után mászó, a kereskedelmi média farvizén úszó profitorientált fesztiválipar képvisel az utóbbi 15-20 évben. Nagy bevállalósság és kemény tök kellett ehhez a szervezők részéről – még úgy is, hogy a 18. Betyár Napok első estéje ezúttal is rockfesztiválként lett meghirdetve. Ez itt a lényeg, kéremszépen, minden más csupán részletkérdés, sztorizgatás, estimese.

Biztosan tudjátok, hogy márciusban ötévi kitartó próbálkozás (és persze következetes, kemény munka) után sikerült végre első helyen végeznünk az Öröm a Zene tehetségkutató sorozat hajdúszoboszlói állomásán, lezárva ezzel egy fejezetet a zenekar életében. Ebből logikusan következik, hogy nem indulunk több tehetségkutatón, hiszen az nem lenne korrekt a nálunk fiatalabb, tapasztalatlanabb zenekarokkal szemben – én legalábbis így gondolom. Ugyanakkor egy-két kivételt mégis muszáj tennünk, mert ha nem ragadjuk meg a lehetőségeket – kár lenne szépíteni –, esélyünk sincs bekerülni a fesztiválok programjába. Így volt ez most Kondoroson is, ahol a Betyár Napok keretében megrendezett IV. Kondorosi Rockfesztivál keretében megrendezett I. Betyár Rockzenei Tehetségkutató keretében (háá! :D) léptünk színpadra július 13-án.

Azt eddig is tudtuk, hogy Kondoros jó hely, de most már azt is láthattuk, hogy milyen szép és barátságos a település – központban a Csárdával és annak udvarával, amely helyet adott a rendezvénynek. Összefutottunk pár ismerős arccal is, akik júniusban a Szikrafeszten látták a bulinkat, és annak rendje és módja szerint örvendeztünk egymásnak.
A felvarrós-napszemcsis amcsi rockos Waste of Skin és a kaliforniai deszkás punkot a tipikusan elégedetlenkedő/kritikus magyaros rockkal keverő Intruders után, harmadikként kaptuk meg a színpadot egy gyorsan tovaröppenő negyedórára, amit igyekeztünk színig tölteni kabinlázas energiával. Nem tudom, mennyire sikerült, és azt sem, hogy kívülről mennyire szólt jól a precízen összeválogatott háromdalos programunk, mindenesetre a végére rendesen lihegtünk a 38 fokban. Utánunk a frontcsajos popzenét játszó Over 3, a modern rockos Jack´n`Crack és a leginkább a Jimmyvel közös régi zenekaromra, az S.R.B.-re hajazó Folkroll versengett a háromtagú zsűri kegyeiért.
Lehet, hogy nem vet rám jó fényt, de akkor is leírom (mert ugye ez a blog az őszinteség és szókimondás jegyében jött létre a zenekar indulásával nagyjából egy időben): ha nem úgy alakul a végeredmény, ahogy alakult, valószínűleg más irányt venne ez az írás ettől a ponttól kezdve, és egy hosszan kanyargó, szóismétléseket kerülő fikaáradatot olvasnál e helyett a laza kis beszámoló helyett. Egy csúnya incidens mellett mégsem mehetek el szó nélkül. Kínos élmény volt még hallgatni is, amikor az egyik zsűritag hosszasan méltatta XY zenekart az általuk eljátszott ismert hazai feldolgozásért, hogy milyen frappáns és aktuális a szövege, és hogy ebből kellene több, jó az irány, hajrá. Szegény srácok csak bólogattak a színpadon mosolyogva, nyilván őket is zavarba ejtette ez a helyzet… mert gondolom, a zsűrivel ellentétben ők tisztában voltak vele, hogy ezt a dalt Barbaró Attila és Halász Feri írta, a Depresszió Egy életen át című albumán jelent meg, 2004-ben hatalmas sláger volt, a klipje naponta ötször lement a viván, jelenleg pedig 100 000 megtekintésnél jár a jutubon…
A csárdában megtartott zártkörű értékelésen – mely közben odakint a Mudfield műsorával elkezdődött az igazi rockfesztivál – szintén elhangzott pár olyan mondat a zsűritagok szájából, amelyek elnéző mosolyra vagy éppen visszafogott sustorgásra késztettek bennünket. Persze nem lehet elvárni senkitől, hogy minden stílus minden irányzatának mindenféle változatával kapcsolatban naprakész legyen, és így is sok hasznos tanácsot begyűjthettünk, szóval hála, köszönet és őszinte mély tisztelet mindhárom zsűritag felé. És még egyszer hangsúlyozom, ekkor még nem tudtuk az eredményt, csupán a nyilvánvalóan építőnek szánt kritikák és észrevételek némelyike engedett arra következtetni, hogy "nem jött át a produkciónk". Az majd csak késő este, a koncertek közötti szünetben derült ki, hogy valójában nagyon is értették, mit akarunk mi ezzel a muzsikával. Szebben fogalmazva: a szakmai nézőponton túllépve, képesek voltak befogadni azt a hangulati/spirituális többletet is, ami ezt az egész kabinlázas világot jellemzi (beleértve a dalokat, szövegeket, élő előadásmódot, klipeket, megjelenést stb), és amelyen keresztül igyekszünk az általunk fontosnak tartott értékeket és érzelmeket átadni az arra vevő közönségünknek.

A Leander Killst most láttam harmadjára, és szerintem – hogy Andrásik Remo tündérkeresztapánkat idézzem – most voltak a legjobbak. Elképzelhető mondjuk, hogy részben azért tűnhetett így számomra, mert az elmúlt egy-másfél évben elkerülhetetlenül megismerkedtem a diszkográfiájukkal drága Csillámnak köszönhetően. Mindegy, jó buli volt, a koncertjükre már szépen megtelt a rét is emberekkel.
És akkor eljött a pillanat, amire egész este vártunk, ami miatt órákig ettük a reszeltet, hogy na vajon hogy értékelik ezek a jóemberek a mi sárrétifajta metálunkat. De úgy képzeld el, hogy addigra már mindenféle bálizenészeknek elhordtuk a tisztelt ítészeket egymás közt, és – mint ahogy már említettem – a nyakunkat tettük volna rá, hogy nem jött be nekik a zenénk. Szóval volt nagy hüledezés meg ölelkezés, amikor a konferanszié srác bemondta a mikrofonba, hogy a délutáni tehetségkutató első helyezettje a KabinLáz. Sajnálom, hogy a bíráló bizottság tagjai nem várhatták meg az eredményhirdetést, jó lett volna lepacsizni és beszélgetni velük, mert őszintén mondom, nagyon meglepett a helyezés. Szeretem a pozitív csalódásokat és szerencsére igen gyakran van részem bennük, mivel meglehetősen pesszimista ember vagyok. :D

Az örömmámor levezetéseként, éjféltájban volt szerencsénk megtekinteni a már említett Apey and the Pea hangversenyét, ami… hát… tökmindegy mit pötyögök, mert ezt látni kell. De azért megkísérlem leírni azt a hangulatot.
Képzeld el a falu főterét a koromsötét éjszakában... a nádtetős csárda fehéren világító kéményéről gólya bámul mereven, először azt hiszed, szobor, de aztán feléd fordítja a tekintetét… az udvaron, a gémeskúttal szemben felállított kis színpad mögött nyomasztóan magasodik egymástól nem messze két templomtorony, az egyiken kereszt, a másikon narancssárgán világító toronyóra… valahol a közelben ostor csattan… valaki felsikolt, de nem tudod, hogy örömében vagy fájdalmában… és ebben a pillanatban az egyik agyonvarrt, holtsápadt figura előrelép és oldalra köp és megdörren valami nem evilági zaj, mintha kisiklott vonat kürtölne bosszúsan, csak sokkal mélyebben annál, valahonnan a pokol legaljáról vagy éppen a fejed hátuljába vájt sajgó zugból, ahonnan az önkéntelen és undorító gondolatok tekergőznek elő és közben rájössz hogy az a vonat a zsigereidben zakatol és élvezed ahogy a törmelékek maguk alá temetnek mert ez sokkal mélyebb és sokkal szuggesztívebb mint a faterod Ossian kazettája ami gyerekként olyan kemény volt hogy másfél szám után ki kellett venni a lejátszóból és azt kérdezed magadtól hol voltál eddig és szépen lassan levonod a következtetést hogy semmit nem hallottál amíg ezt nem hallottad…

Egyszóval ´jóvolt.

Kondoros ismét megmutatta, hogy hogyan kell(ene) fesztivált szervezni. Mindent köszönünk, mindenkinek jár a pacsi, a Kondor Soundos fiúknak kettő is!

Norbi

"Miért mindig csak ivós képek készülnek rólam?" /J.I./

...avagy “új értelmet nyert a SZEGhalom név”

Annyian, annyiszor elmondták már, és most én is hangsúlyozom a bevezető kedvéért: gyalázatosan pusztulatos helyzetben van a rockzene kishazánkban. A fiatalok nem járnak koncertekre, az idősebbek nem vesznek tudomást a fiatal bandákról, az átlag zenehallgató megelégszik azzal, ami a fősodorból a tenyerébe tányérjába mászik – vagyis kényelem van meg lustaság, az ember mindent könnyen és készen kap meg, így hát a zene, mint szellemi termék, értékét vesztette a 2010-es évekre. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a színpadon többen hedbengelnek, mint a nézőtéren. És bizony úgy tippelem, hogy ez így is marad, illetve nem, mert biztosan lesz még sokkal rosszabb is.

Ezért óriási dolog, hogy vannak még olyan helyek ebben az érdektelenségtől, igénytelenségtől és hülyeségtől beposhadt pocsolyában, ahol nem a fentebb leírtak szerint állnak a kérdéshez.

Szerencsére nem is kell messzire mennie az ágrólszakadt alföldi hobbizenésznek, hogy megtalálja a közönségét – elég csak a Berettyó és Körös folyók kacskaringós kék vonalait megkeresni a limlomosfiókba száműzött középiskolai földrajz atlasz összefirkált lapjain.

Hihetetlen, de Békés megyében még pislákol valami, létezik az interneten kívüli közösségi élet, és akadnak, akik próbálkoznak értelmes programok szervezésével. És a legdurvább az, hogy (most kapaszkodj meg!) igény is van ezekre a megmozdulásokra. Ezt már megtapasztalhattuk három éve a szarvasi Dobbantó tehetségkutatón is, azóta pedig számos alkalommal lehettünk részesei hasonlóknak (pl. Szeghalmon, Dévaványán és Békéscsabán), a legfrissebb pozitív élmény pedig Kondoroson ért minket, mégpedig a Szikra Feszt elnevezésű összművészeti fesztiválon, ahol az AWS előtt kaptunk metállatkodási lehetőséget.

Maga az ötlet persze nem új keletű, próbálkoztak/próbálkoznak hasonlókkal a Nagy-Sárrét Hajdú-Biharba eső felén is, csak valamiért – kis kivétellel – nem igazán akar összejönni a dolog itt mifelénk. Talán az a lelkesedés hiányzik, ami a békési fiatalokban megvan, esetleg itt nincs olyan ember, aki összefogja az arra fogékonyakat... kizárt dolog, mer' nem tudom. Csak azt tudom, hogy 2016 óta nem léptünk fel a saját városunkban... és az nem jó. Na de vissza Kondorosra, mert az jó.

Nem kezdődött problémamentesen a péntek esténk. Ilyen kalandos utunk még nem volt, pedig jó sok kilométer van már mögöttünk. A körülmények úgy alakították, hogy az egész zenekari felszerelést vinnünk kellett a koncertre, amivel amúgy nincs semmi probléma, volt már ilyen, nem is egyszer. Tök hangulatos tud lenni a busszal utazgatás, ilyenkor kicsit eljátszadozunk a gondolattal, hogy egy rendesen turnézó rockzenekar vagyunk, mint mondjuk az Aerosmith a 70-es években.

Nevetgéltünk, viccelődtünk, Tibink hozta a formáját, szóval jó hangulatban telt az út – egészen Szeghalomig, amikor is elfáradt a jobb hátsó kerék. Ádámunk visszatolatott az autocross pályáig, ahol három szeget fedeztünk fel a jószágban. Hármat! Szerencsére StoneLaci barátunk kihúzott bennünket a trágyából (hála és köszönet!), így bő órás késéssel ugyan, de megérkeztünk a helyszínre.

A kondorosi Ifjúsági Műhely udvarán felépített színpadon a SimPlace nevű Placebo tribute banda zenélt a megérkezésünkkor. Velük annak idején a Rockszanazugon futottunk össze, akkor nagyon bejött a műsoruk. Szerencsére az Every you, every me – The Bitter End – Running Up That Hill hármasról most sem maradtam le. A koncertjük alatt végig esett, ami szerintem jól passzolt a borongós zenéhez, vagyis a hangulat hamar meg lett alapozva egy jó kis norbis estéhez. Az eső amúgy csak az estét záró technikás-dallamos modern metalos Colmena kezdésére állt el végleg, a kettő között hol megindult, hol abbamaradt az áldás, szóval képzelheted, mi dagonya volt ott, de nem csak lent, hanem a színpadon is.

Mint már említettem, mi közvetlenül a főbanda előtt léptünk a deszkákra, ami mindig hálás feladat – szerencsére egyre többször adódik erre lehetőség. Jó buli volt, még úgy is, hogy az időjárás a sörsátor alá kergette a közönség nagyobb részét. Persze most is voltak olyan bátor legények és leányok, akiket nem zavart a víz meg a sár, és a színpad előtt élvezték az előadást. A műsor gerincét a márciusban megjelent Most kezdődik lemezünk dalai adták, de persze elővettünk egy-két kihagyhatatlan klasszikust is. Kilenc szőrös szörnyet engedtünk rá a hallgatóságra, amik között csak a Szédülés képviselte a kissé lazább vonalat, ennek ellenére (vagy éppen ezért) vevők voltak ránk a fiatalok.

Nekem kicsit szokatlan volt a színpad mérete, mert ugye legtöbbször vigyáznom kell, nehogy kárt tegyek a fiúk hangszereiben a szemöldökömmel vagy a fogammal, most viszont annyi helyünk volt, hogy mire elfutottam Ádámtól Jimmyig, már vége is volt a koncertnek. De ezt is meg tudnám szokni. Mármint a nagyszínpadot. :D

Az AWS folyamatosan felfelé ívelő pályáját jó ideje figyelemmel kísérem. Ha jól emlékszem, valamikor 2011 körül hívta fel rájuk a figyelmemet Szilágyi Norbi barátom (aki velem ellentétben nem utasított el élből minden olyan csapatot, aminek köze volt az emo korszak borzalmaihoz), hogy hallgassam meg őket, de még véletlenül se keressek róluk fotót, mert akkor vége mindennek. Szerencsére a Világposztolás EP hamarabb eljutott hozzám, mint az előítéletekre ösztönző zenekari csoportképek, úgyhogy kezdettől kedvelem a formációt. Aztán jött az Égésföld lemez, ami mai napig a top 5-ben van nálam. Nem az AWS diszkográfiáját tekintve, hanem általában (a Ten, a Toxicity, a Szabadlábon és az Acoustica mellett).

Véleményem szerint két dolog emeli ki őket a tökegyforma modern metal csapatok közül, ráadásul pont az a kettő, amin áll vagy bukik az egész. Ez pedig az élő előadás és a (magyar) szöveg minősége. Divatot megvető, trendeket lenéző, régivágású vidéki rockergyerekként mondom, hogy az AWS mindkét kategóriában magasan a hazai mezőny fölött van, és a kondorosi bulit látva kijelenthető, hogy tovább emelkedik kifelé belőle. Olyan energia áradt a színpadról, hogy nem lehetett kibírni bólogatás és éneklés nélkül, ugyanakkor nem hiányzott a lélek sem, ami legalább olyan fontos – legalábbis számomra.

Emellett nagyon közvetlen, kedves srácokból áll a csapat, a backstageben például megosztották velünk a cateringet, ami azért nem jellemző ezen a szinten (mármint az ő szintjükön, nem a miénken).

De ez elmondható a szervezőkről és a technikai személyzetről is – mindenki nagyon barátságos volt és rugalmasan állt hozzánk. Mindig jól esik a kedves fogadtatás, az, hogy az illetékesek odafigyelnek az előzenekar igényeire is, mert bizony belefutottunk már abba is, hogy Keresztes Ildikó kizavart minket az öltözőből a saját koncertünkön az ellenkezőjébe, nem egyszer.

Remélem, hogy lesz folytatása a fesztiválnak, mert nagyon hiányoznak a hasonló kezdeményezések a környékről. Esetleg valaki szólhatna a méjnsztrím média meg a menő fesztiválok napszemcsiben pöffeszkedő urainak is, hogy van ez a zene… tudjátok… amit hangszerekkel játszanak…

Norbi

U.i: Köszönet még egyszer StoneLacinak, amiért segített nekünk eljutni a koncertre, rossz lett volna lemaradni erről az estéről egy defekt miatt! Továbbá köszönet Grétának a képekért, Timinek pedig a következetes és kitartó támogatásért na meg azért, hogy Jimmyből mára felelősségteljes felnőtt férfiembert faragott. És persze örök hála a Drága Szerelmemnek, mert mellettem áll és elviseli a szarságaimat, például ezt a sokszor értelmetlennek tűnő, költséges hobbit, ami nélkül ugyanúgy nem lenne teljes az életem, mint Nélküle.

"Fasza minden..."

...avagy 2017 - a vegyes érzelmek éve

Hahó! Jimmy vagyok! 
Hű, megint egy elég mozgalmas éven vagyunk túl. Rengeteg minden történt velünk 2017-ben és itt most elsősorban nem csak a koncertekre gondolok. Ahogy ezeket a sorokat írom és megpróbálok visszaemlékezni, elég vegyes érzelmek lesznek úrrá rajtam. Azt kell mondjam, hogy 2017-ben volt öröm, bánat, remény és csalódás. Az érzelmi skála mindkét pólusát megjártuk az elmúlt évben. Éreztük magunkat a mennyországban, de benéztünk a pokol bugyraiba is egy kicsit.
Ugye a 2016-os évértékelőmben kifejtettem, hogy 2017-nek úgy indulunk neki, hogy megpróbálunk kevesebb, de minőségibb koncertet szervezni/elvállalni, mivel 2016-ban rommá koncerteztük magunkat. Na az, hogy kevesebb, az sikerült is. Azért így se panaszkodhatunk, mert 19 koncerttel büszkélkedhetünk tavalyról, amikhez ha hozzá csapjuk a 2016-os koncerteket, akkor az két év alatt 46! koncert. Szerintem egy amatőr zenekartól ez elég jó teljesítmény.

Az évet nagyon jól kezdtük, hisz a másik bandám (ahol dobolok), a Wan-Ted születésnapi buliján toltunk egy 45 perces műsort Biharnagybajomban a Bounty Presszóban. Egy Wan-Ted buli mindig garancia a jó hangulatra, ha a szülőfalunkban játszunk. Mondanom se kell, jó koncerttel kezdődött az év.
Ezek után felemás bulijaink voltak. Voltak felejthetők, mint a februári hirtelen jött Rock Cafés koncert a Mudfieldes komáinkkal vagy a teljes érdektelenségbe fulladt berettyóújfalui, Kulacsos bulink az Angertea előtt. Még a nagy név ellenére se nagyon volt kíváncsi arra az estére szinte senki. Viszont mindig egyensúlyban voltunk, mert voltak rohadt jó koncertjeink is, mint pl. a szokásos szeghalmi bulik. Még mindig imádunk ott játszani.
Eközben nekiálltunk a tehetségkutatózásnak is. Már a legelsőn, a Szobrockon sikerült elég jól teljesíteni, hiszen elhoztuk a második helyet, amivel egy fellépés is járt a Leander Kills előtt, egy városi rendezvényen. Ezen felbuzdulva, június elején elmentünk a törökszentmiklósi AztaQ tehetségkutatóra, ahol ismét odakanoltunk és megkaptuk Andrásik Remo különdíját: felléphettünk az októberi Budapest Music Expo-n.

Az év első fele, így azt kell mondjam, hogy kevesebb koncerttel, de pozitívan telt. Ezeknek a sikereknek köszönhetően egy kicsit magabiztosabbak lettünk. De jött a nyár…
A 2017-es nyárnak sok koncert dátummal és nagy reményekkel indultunk neki, de sajnos a végeredmény elég lehangoló lett. A Leander Kills-es fellépésünket majdnem elmosta az eső, az esztergomi Sportalshow-n leszűkítették a keretet és kiszórták a kis zenekarokat (annak ellenére, hogy Ric$ mindent megpróbált értünk megtenni). A Csörge-tavi rockfesztivál úgy ahogy volt elmaradt, de így járt a szeghalmi Összeröffenés és a nádudvari motoros buli is, amiken szintén felléptünk volna. A békéscsabai Roockstock fesztivált pedig magánügyi problémák miatt kellett visszamondanunk.
Úgy látszik, ez egy ilyen nyár lett. A Leander Kills-es koncerten kívül még két nyári bulink lett megtartva, a szolnoki Unity/Redneck fesztivál és a biharkeresztesi Motoros találkozó. Előbbi hatalmas csalódás volt, mert maga a rendezvény egy eldugott helyen volt, és itt se volt valami hatalmas nép, aki meg ott volt, be volt szívva. A biharkeresztesi buli viszont, ha leszámítjuk az 5. dalunk utáni ¾ órás áramszünetet, akkor egész jól sikerült. A Zorall előtt léptünk fel közvetlenül és sikerült az utolsó két dalnál elég jól bemelegítenünk előttük az embereket. Talán ez volt a nyarunk legjobb bulija! :P

Azért a koncertezés mellett a háttérben is folyt a munka. Írtuk az új dalokat. Konkrétan 2 dal már akkor megvolt, amikor az előző lemezünket befejeztük. Nem tehettünk róla, tele voltunk ötletekkel. (Amúgy ez most is így van. Jelenleg is van 3 olyan dal a fiókomban, amit nem készítettünk el a lemezre, de ha valaki azt mondaná, hogy „Hé srácok! Kurva gyorsan rakjatok össze egy Ep-t a nagylemez után!” simán meg tudnánk tenni.) Végül is ha úgy nézem, akkor 2016 nyarától kezdve egészen 2017 nyaráig tartott a dalírási periódus, ezek után már csak finom csiszolgatásokat eszközöltünk a dalokon.
8 nótát írtunk és ez adta az ötletet ahhoz, hogy beadjunk egy pályázatot a Cseh Tamás Program keretein belül. Röviden tömören ez a program azt takarja, hogy a Nemzeti Kulturális Alap 2-2-millióval támogatott 20 induló zenekart. Gondoltuk, tök jó lenne az a pénz az új album elkészítésére, így vettük a bátorságot, írtunk egy pályázatot és beadtuk. A pályázatra összesen 315 előadó és zenekar jelentkezett. Ebből gyorsan kiválogattak 85-öt, akiket felhívtak egy élő meghallgatásra az A38 Hajóra. Képzeljétek! Benne voltunk a 85-ben! Nekünk már ez egy hatalmas öröm és fél siker volt.  Nagyon erős volt a mezőny és végül nem kerültünk be a 20 zenekar közé, de mindenképp megérte, mert értékes tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak. Konkrétan előkészítettük magunknak az új lemez munkálatait.
Az A38 Hajó után pontosan egy héttel újból a „Nagy falu”-ban kötöttünk ki, hogy ismét leessen az állunk a Budapest Music Expo-n. Hihetetlen volt! Biztos, hogy idén is elmegyünk, még ha csak látogatóként is.

Ezt követően viszont belevetettük magunkat az őszi hadjáratunkba, ami kétség kívül az év legjobb 3 hónapja volt számunkra. Ha csak arra gondolok, hogy ezalatt a röpke 3 hónap alatt olyan zenekarokkal játszottunk, mint a Mudfield, a Dying Wish, a Moby Dick, a Trident, az Ørdøg, a Nomad, a Decadence és a Maximus, akkor mindjárt elcsöppenek az élvezettől. És az összes koncert rohadt jó volt, ha így telt volna az év többi része is, akkor egy szavam se lenne.
Ha már itt tartunk. 2017-ben is nagyon sok zenekarral volt szerencsék együtt zenélni. Voltak a régi barátaink, akikkel már nem ezek voltak az első közös koncertek. Ilyen a Wan-Ted, a Mudfield, a Dying Wish és a Havaria Honkakka. Ismertünk meg új zenekarokat, mint az Eternal Bork, a –háromnegyed-, a White Chocolate, a Royal Freak Out, az Emma Undressed, a Let The Cigar Die, a Maximus és az UHC. Voltak az újonnan megismert zenekarok között olyanok, akikkel nagyon jó barátságot kötöttünk és biztos, hogy 2018-ban nyomunk együtt egy pár bulit. Ilyen a Metalon, a CLiMAX, a Decadence és a Nothing Exact. És hát végül ott vannak a nagyok, akikről álmunkban sem hittük volna, hogy egyszer majd előttük fogunk vandálkodni a színpadon. 2017-ben előzenekara lehettünk az Angertea-nek, a Zorall-nak, a Moby Dick-nek, a Trident-nek, az Ørdøg-nek, a Nomad-nak és a Leander Kills-nek. Így ha erre a névsorra visszanézek, mégis csak büszke vagyok az elmúlt évre, még ha voltak is nehéz pillanataink. Egyre több a nevesebb zenekar, akik előtt tolhatjuk a metalt és ez egyértelmű fejlődést jelent.

2018 az új lemezről fog szólni, ez szinte teljesen biztos. Jelenleg is zajlanak a felvételek Karcagon Mulicz Zolinál. Eddig vért izzadtunk és mindenki úgy jött el Zoli báttyótól, mint akit lehugyoztak, leszartak, kirúgták az összes fogát, betekerték egy pokrócba és beledobták a Dunába. Beleadunk apait, anyait. Nekem konkrétan újra kellett tanulnom gitározni! :D :D
A lemez megjelenését március közepére tervezzük és az első hivatalos lemezbemutató bulink Szeghalmon lesz a Stone-ban, március 30-án a Mudfield és az Ørdøg társaságában. Nincs még egy olyan zenekar, akikkel annyi közös bulit nyomtunk volna le mint a Mudfield! Tesók ők nekünk és reméljük, ez 2018-ban se lesz másképp! ;) Tehát március 30-án lemezbemutató, utána pedig rendesen megjáratjuk az új anyagot, hisz van egy csomó koncertünk leszervezve vagy épp szervezés alatt.

2018-tól nagyon sok mindent várunk és remélünk, mert ahogy az új lemez címadó dala is mondja:
„Most kezdődik el az élet, most kezdődik minden!!!” ;) (Ejj de k***ára rászoktam erre a kacsintós smilera! :D)

Jimmy

...avagy "gyökérrel befelé"

Hello minden KabinLáz blog olvasó teremtménynek. Ma én szolgáltatom az aktuális koncertbeszámolót. Nem másról lesz szó, mint a legutóbbi hódításunkról, Dévaványáról.
Nos, először is szeretném leszögezni, hogy nem sok információm volt a fent említett településről, így nem is igazán vártam sok mindent ettől a bizonyos koncerttől. Ezért utólag is bocsánatot kérek a dévaványai kompániától. Tévedtem. Szerencsére.

Úgy kezdődött, hogy én azon az ominózus napon hajnaltól kezdve a melóhelyen dolgoztam (papíron legalábbis). Este 19:10 percre értem haza, ami azért is volt különösen mókás, mivel nagyvezérünk, Imre szigorúan kikötötte, hogy legkésőbb 20:00-kor el kell hagynunk a próbatermet. Szóval volt egy kis feszkó bennem, hogy a kedves MÁV beleköphet a levesbe, és késve indulunk el. Volt már ilyen.
Szerencsére nem így történt. Minden flottul ment és még salakolni is volt időm. Egy gyors átöltözést követően lerobogtam a próbateremhez, ahol már a jókomák vártak rám. A hangszerek és mindenféle útravaló útra készen állt, és Imike lélekjelenlétének hála most nem maradt otthon semmi. Nem úgy, mint Berettyóújfaluban.

Az utazásról lehetne legalább egy órán át mesélni, ha real-time-ban akarnám felvázolni milyen hülyék is tudunk lenni még józanul is. Legyen elég annyi, hogy volt perverzió és állatság dögivel. Az út minősége is adott pár üde színfoltot a kis kirándulásnak, bár úgy sejtem Imi és a kocsija nem osztanák ezen kijelentésemet. Az út folyamán fontos információkat cseréltünk egymással. Megtudtuk, hogy ha valaki Saxon pólóban megy a FeZenre garantálja számára az ingyenes bebaszást (később kiderült, hogy ezen alaptézisek nyomában még Dévaványán is jár pár ingyen sör a Saxon pólós vikingeknek). Köszönjük eme infót öcsémnek, Krisztiánnak. Ezen túl, megtudhattuk Imitől azt is, hogy a répa gyökere, az nem is a sárga rész, hanem a zöld. Akit érdekelnek a bővebb részletek keressék fel őt. Biztosan szívesen tart online gyorstalpalót bioszból bárkinek.

Na megérkeztünk a helyszínre. A Mudfieldes fiúk már akcióra készek voltak a hátsó szobában, úgyhogy mi is gyorsan becuccoltunk, hogy élvezhessük a szokásos MF slágereket. A fiúk hozták a szokásos színvonalat, kocsmai performanszhoz képest megfelelőek voltak az arányok (szerintem). Bár a műsor közepén én elhúztam, hogy összeszereljem a három „ezüst lándzsát” a saját előadásunkra, de a két utolsó sláger nótára (Gyalog, Mezítláb) azért még visszaértem. Fasza volt!

Egy gyors felpakolást követően szokás szerint az Ősz c. nótával beálltunk. Majd mindenféle habozás nélkül belehasítottunk a lecsóba. A koncerten olyan „örökzöldeket” idéztünk fel mint az Ősz, Ébredés, Szédülés, de voltak újak is, a közelgő lemezről: A Mosoly Mögött és a Most Kezdődik.
Meglepő módon az új számok sokkal jobban mentek, mint a régiek (nekem legalábbis), szerencsére a közönség mindegyiket egyformán élvezte. Volt nagy őrjöngés, és utólag hallottam, hogy állandó fotósunk Timi még egy pogót is veszélyesen megközelített, hogy pár életképet villanthasson a zenekarról. A koncert végével volt visszataps is, amiért nagy pacsi mindenkinek, aki aznap este ott tombolt velünk.

Miután letoltuk a nyolc számos műsort, átadtuk a helyünket a helybéli erőknek. A Nothing Exact (remélem, jól írtam a nevüket) belekezdett a helyi gyerekek bebetonozásába, amiből pár számot a műsor első felében mi is élvezhettünk. Volt még némi, rövidített after, a pulttól nem messze a „front-stage”-ben, ahol Mudfieldes barátaink ismét megdöbbentő videót osztottak meg velünk. A nagyon kíváncsiaknak elmondom, hogy nincs köze a zenéléshez. És legyen elég ennyi.

Mivel másnap is meló volt, ezért sűrű elnézések közepette távoztunk a helyszínről, és elindultunk hazafelé PÉladányba. Az úton sikerült néhány percet aludnom anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna. Hehe. Kipakoltunk, még eltoltunk pár csesznye megjegyzést, aztán mindenki célba vette a saját ágyát.

Remélem mindenki szerint jó hatással volt rám az éjszakás szolgálat után a feles jéger meg a két sör, és sikerült élvezhető blog bejegyzést kanyarítanom. Na písz!

Tibi

...avagy "A legjobb kombó a Mudfield-KabinLáz!"

És ahogy ígértem, itt a második rész! :D
Mint ahogy azt az előző írásomban is említettem, a 2 pesti kiruccanásunk nem teljesen úgy sikerült, ahogy mi szerettük volna (Azóta már az is kiderült, hogy a CSTP-s pályázaton nem jutottunk be a 20 támogatott zenekar közé. Ki gondolta volna? :D). Így volt egy kis rossz szájízünk, hogy „Áááá…ez még mindig nem az igazi!” Na de eljött október 13-a, egy újabb szeghalmi buli éjszakája! :D
Bátran mondhatjuk, hogy Stone Lacinak és a Mudfieldnek köszönhetően lassan már hazajárunk Szeghalomra és a Stone Clubba. A Mudfielddel való kapcsolatunkat szerintem nem kell részleteznem, mert már megannyi platformon megtettük. Ők a hozzánk legközelebb álló zenekar. Imádjuk őket, mind emberileg, mind zeneileg és testvér zenekarunknak tekintjük őket.

Mivel legutóbb, mikor Szeghalmon játszottunk (áprilisban), szétkaptuk a Stone Clubot, ezért ennek az estének volt még egy különlegessége. Jövőre új nagylemezzel jövünk és mivel tudtuk, hogy a Stone Clubban a jó hangulat és a kiváló közönség borítékolható lesz, ezért úgy gondoltuk, hogy egy vadonatúj dalra forgatunk ott egy videoklipet. Hosszas keresgélés után Szabó Dezsi és a KSTV el is vállalták a felvételeket, amiért ezúton is örök hála nekik.
Kivételesen erre az estére tök nyugodtan és időben el tudtunk indulni. Délután 6-ra már Szeghalmon voltunk, mert a közeli felvételeket még addig kellett felvenni, amíg be nem gyűlnek a fiatalok a helyre. Nagyon profi volt az operatőr srácok hozzáállása és felszerelése, de nem estünk kétségbe, mert szereztünk már egy kis rutint tavaly, mikor az első videoklipünket forgattuk a Reindeer Cinemával. Kb. fél 8-ra végeztünk a közeli vágó felvételekkel. Ezután gyorsan összepakoltunk, hogy mire a dévaványai Nothing Exact megérkezik, már szabad legyen nekik a színpad.
A koncert előtt a csajokkal elugrottunk a közeli pizzériába kajálni, mert rohadt éhesek voltunk. Itt Tibinket egy kisebb sokk érte mikor kiderült, hogy az általa kiszemelt magyaros hambit jelenleg nem tudják felszolgálni. Így hát mindenki gyros tálat kért nyakon öntve jó fokhagymás szósszal. Mondanom se kell mire visszaértünk a Stone-ba csak úgy büfögtük fel a fokhagymát, és aki csak elment mellettünk egy orbitális kaja felhőbe szaladt bele. Kovics konkrétan a leheletemtől jól lakott! :D
Mikor beléptünk, a Nothing Exact már nyomta a rákkendrollt, de sajna nem tudtam maradéktalanul nyomon követni a produkciójukat, mert Mudfield Isi és Máté közrefogtak és erotikus táncmozdulatokkal vonszoltak el a pultig, ahol bizony kötelező volt bevágni egy Jagert meg egy Borsodit. :D Mire észbe kaptam Nothingék már pakoltak lefele és hirtelen a miénk lett a terep.

Már mikor pakoltunk felfele szépen kezdtek gyülekezni az emberek a színpad előtt, lehetett érezni, hogy itt már biztos nem lesz szar buli. Az operatőr srácokkal gyorsan lefixáltuk, hogy a 6. dal lesz a Néhány lépés, amire a klipet készítjük és akkor vegyék a pogót. Egy gyors beállást követően belecsaptunk.
Az Ősszel indítottunk és már az első verzét velünk énekelte az első sor . És ugráltak. És énekeltek. És jól érezték magukat. És kurva sokan voltak! :D Ezt még megspékelte, hogy a KabinCrew (Hozé, Bali és Krisztián) elől fokozták a hangulatot. Innentől kezdve olyan lazák voltunk, mint a Riga lánc. Egyszerre elfelejtettem minden gondomat és azon tűnődtem, hogy „ Anyám! Miért nem lehet minden koncert ilyen? Na ezért megéri zenélni!”
Úgy látszik, a repertoárt is szerencsésen állítottuk össze, mert a koncert első felében a régebbi és klipes dalokat játszottuk, így folyamatosan lehetett látni, hogy a srácok éneklik a dalszövegeket. A Néhány lépés is rohadtul ütött és hatalmas pogó ment a felvétel alatt. Biztos vagyok benne, hogy rohadt jó klip lesz belőle! :) A koncert második felében meg egyszerűen legyalultuk az arcokat. Hatalmas pacsi a Mudfieldes srácoknak is, mert végig bulizták az egész koncertünket és gondoskodtak a jó hangulatról.

Ezt viszonoztuk nekik mi is, mert az első sorból ordítottuk, hogy „Minek is mondom Én itt gyalog az úton…” Az est házigazdájaként és záróbandájaként a srácok ismét hatalmas bulit toltak még annak ellenére is, hogy egy konkrét szeszfőzde csúszott le a torkukon. A fiatalok szinte megőrültek, amikor a srácok belekezdtek a lecsóba. Külön respect annak az 5-6 fiatalnak, akik vették a fáradságot és saját készítésű Mudfield pólókban jelentek meg a koncerten. Tényleg tiszteletre méltó.
Nemrég említettem egy írásban, hogy bár imádom a Mudfield összes dalát, azért most már meghallgatnék tőlük valami újat is. Na kérem ez a kívánságom is teljesült. A srácok elnyomtak két vadonatúj dalt is amiktől egyszerűen lehidaltam. A Gyalogot már kívülről fújtam, a másik dalnak meg a refrénét már ismertem Máténak köszönhetően. :D

Miután kitomboltuk magunkat a Mudfield-on, zenekarunk igen csak megfogyatkozott, mert Ádám és Norbi másnap melóztak és így nem tudták megvárni az est végét. Tibi, mint sofőr, szerencsétlen tartotta a frontot míg mi Mátéval, Dezsivel, a KabinCrew-val és egy helyi T-rexszel mulattuk az időt. A Nothing Exacttel is sikerült összehaverkodni, aminek az lett az eredménye, hogy ezt az estét megismételjük november 25-én Dévaványán is! :D Érdemes eljönni, mert hatalmas nagy partyra lehet számítani ott is! :)

A francba már megint jó hosszúra nyúlt ez az írás és még van két kurva jó koncert októberről. Úgy néz ki, mégse csak két részes lesz ez a blog……… ;)

Jimi

...avagy felnéztünk a nagyfaluba, illetve Pixának a pam-pam! :D

Sziasztok, Jimmy vagyok újfent. Bátran állíthatom, hogy a zenekar fennállásának legjobb hónapján vagyunk túl. Hihetetlen egy október van mögöttünk. Ha jól emlékszem ilyen még nem is volt nálunk, hogy egy hónap alatt 5 alkalommal is színpadra álljunk. Úgy érzem, ez a hónap most egy kicsit kárpótolt is minket az év első feléért. Volt pár csalódásunk, főleg a nyári koncerteket nézve: elmaradt fesztiválok, meghívás lemondások, csekély nézőszámú mini fesztek, magánügyi problémák stb. Röviden, a nyarunk nem úgy sikerült mint ahogy annak májusban nagy rössel nekifutottunk.
Hosszas szervezkedés után viszont sikerült egy elég jó kis októberi koncertkörutat összehozni. 4 időpontot sikerült lekötni, de a Cseh Tamás Program kiírt pályázatának köszönhetően egy 5. dátum is bekerült a naptárunkba.

Így tehát az első koncertünk Október elsejére esett és nem máshol, mint Budapesten az A38 Hajón! Bizony-bizony! :D A történetről annyit kell tudni, hogy a Cseh Tamás Program kiírt egy pályázatot ami arról szól, hogy 20 induló zenekart támogat 40 millával. Azaz 2 millió Ft zenekaronként. Most nem írnám le részletesen az egészet, akit érdekel nézzen utána! :) A lényeg az, hogy erre a 20 zenekari helyre végül 315 (!) zenekar illetve előadó adta be a pályázatát. A CSTP nekiállt a kukázásnak és a szelektálásnak aminek az lett az eredménye, hogy szeptember utolsó hetében kaptam egy telefonhívást amiben közölték, hogy gratulálnak, mert a KabinLáz zenekar bejutott ama 85 zenekar közé akiknek részt kell venniük egy élő meghallgatáson az A38 Hajón. Majd kiugrottunk a bőrünkből, mert azt azért álmunkban sem gondoltuk volna, hogy 315 jelentkező közül mi ebben a 85-ben benne leszünk (ami még továbbra is magas szám a 20 helyhez képest).

Október elsejére kaptunk időpontot este 8 órára, amit majdnem sikerült lekésnünk. Az okokat nem részletezném, de ahogy Tibink mondaná „Kúpoltunk, mint állat!”, hogy egyáltalán odaérünk-e a 19:00-ás megjelenési időpontra. Végül pár perccel 7 előtt megérkeztünk, lepakoltunk a hajó gyomrába, összerántottuk a motyónkat, fel a színpadra, lenyomtunk 2 dalt, lejöttünk, összepakoltunk, metró aluljáróban kaja, aztán go haza. Igen, jól látod ez kb. ennyire egyszerű volt ott a helyszínen is! :D Egy 12 fős zsűri nézett meg minket, akik jegyzeteltek, bólogattak és ennyi. „Köszönjük szépen, október végén lesz meg az eredmény.” Oké! :D (Mellesleg a zsűri sorait olyan emberek „erősítették”, mint Pixa, Lóci, Laura, Halott Pénz menedzsere stb.) Egyébként a hangosítás rohadt jó volt és egy-két remélhetőleg csak számunkra feltűnő hibától eltekintve megtettünk mindent amit lehetett. Volt lámpalázunk rendesen, mégis csak 2 milláról van itt szó! :D Mire ez a blog kikerül, szerintem már meg is kapjuk az eredményt.

A második koncertünk Október 8. Budapest Music Expo. A story itt is elég érdekes és összefüggésben van a Cseh Tamás Programmal. Tudniillik júniusban már megint indultunk egy Öröm a zenés tehetségkutatón Törökszentmiklóson. Itt olyan jól szerepeltünk, hogy Andrásik Remo felajánlott nekünk egy különdíjat, ami azt jelentette, hogy kapunk egy fellépési lehetőséget a Budapest Music Expón. Egyébként ezen az estén kaptuk a fülest Remótól, hogy próbáljuk meg a CSTP kiírt pályázatára beküldeni a sajátunkat. Így esett, hogy egy hét elteltével ismét útnak indultunk a „nagyfaluba”, viszont ezúttal kicsit nyugodtabb körülmények között. Időben elindultunk, nem kellett hajtanunk, mint az állat, így a helyszínre is kicsit nyugodtabban érkeztünk, mint egy héttel előtte az A38-ra. :D Tibi és Nóri már a reggeli órákban felmentek és így körül is tudtak nézni, mert látnivaló az akadt bőven. Hatalmas területen több ezer hangszer, több száz profi előadó és zenész. Mint mikor egy kisgyerek bekerül a játék nagykerbe.

Mi a koncertünk előtt egy órával érkeztünk, úgyhogy nem sok idő volt nézegetni, mert feszes volt a műsorrend és pakolni kellett a cuccunkat. Fél órát kaptunk, a legkeményebb műsorunkat vittük, mégsem tudtunk 100%-osan feloldódni és ez köszönhető volt a hangosításnak. Az első számunknál fent a színpadon azt hallottuk, mintha egy hajó kürt szólna végig a dalok alatt. Annyira búgott az egész cucc. Pedig minőségi erősítőkön toltuk, mivel egy hangszerkiállításon voltunk. Végül a hangosítók ezt úgy oldották meg, hogy a basszust és a gitárt kivették a monitorokból, ami azt jelentette, hogy vaktában játszottunk, mert magunkból semmit nem hallottunk. A csajok szerint ebből kívülről semmi nem hallatszódott és nagyon jó minőségben lehetett minket hallani a teremben. Sajnos a színpadon nem ez volt a helyzet és erre egy kicsit rástresszeltünk, így nem tudtunk teljes mértékben feloldódni és nem vergődtünk annyira mint máskor. Az azért jó érzés volt, hogy az állandóan változó közönség soraiban sok neves zenészt is fel véltünk fedezni. Csak remélni tudjuk, hogy tetszett is nekik amit láttak/hallottak.

A koncert végeztével összepakoltunk és gyorsan elmentünk szétnézni. A többiekkel meg is beszéltük, hogy ezt így nem lehet, hogy zenélni is jövünk meg nézelődni is. Ide úgy érdemes jönni, hogy egy napot legalább a bolyongással tölt el az ember. :D Főleg úgy, hogy rengeteg ismerőssel találkozik itt ilyenkor az ifjú zenész, akikkel csak illik leállni egy-két baráti szót váltani. :)
Ezután a két koncert után azért volt egy kis rossz szájíz, feszkó bennünk, hogy ááá ez még mindig nem volt az igazi. De ami ezután jött… Azt majd a következő blogban a jövő héten leírom! :D

Jimi