A KabinLáz zenekar villanynaplója

…avagy „Ha most belekezdenek egy Alice In Chainsbe, én sírni fogok!”

A Trident dolgaiba néhány éve botlottam bele, már bőven felnőtt fejjel. Mégpedig ha jól emlékszem, egy rockzenei blog vagy magazin (de kit érdekel amúgy) cikke keltett bennem érdeklődést a túlzás nélkül kultikus berettyóújfalui csapat akkor még/már lezártnak tűnő pályája iránt. Azaz nem voltam ott a huszonvalahány évvel ezelőtti koncertjeiken (már csak azért sem, mert én akkoriban még Kaláka, Halász Judit meg Dévényi Tibi bácsi bulikon fújkáltam a buborékokat az orromból), nem hallottam a lemezeiket, és úgy általában nem rémlik, hogy tudtam volna a létezésükről (bezzeg a Scooter, az nagy kedvencem volt ’97 táján).
Ugyanakkor a tagok későbbi formációinak egy részét – Szélső Érték, Benzin, Phaidon stb. – régóta ismerem és kedvelem, így alap volt, hogy rápróbáljak a Tridentre is.
’Jóhogy betalált! Meg amúgy is mindent betegesen imádok, ami a 90-es évekhez köthető, épp ezért ért kisebb sokként, amikor Jimi szólt, hogy mi leszünk az egyik bemelegítő csapat ezen a rocktörténeti mérföldkőnek is beillő eseményen.

Berettyóújfaluban ez volt a tizedik koncertünk, ha jól számolom, vagyis akár egy mini jubileumot is ünnepelhettünk volna – ha az előző kilenc fellépés egyike-másika nem fulladt volna teljes érdektelenségbe annak idején. A statisztikáknak amúgy sem volt nagy jelentősége ezen az estén, mivel a Civil Udvarban azelőtt még nem toltuk.
Az előző esti karcagi betonozás kölcsönzött a képünknek némi Al Pacinós sármot, meg az elején volt egy kis ijedség is néhány otthonfelejtett kiegészítő miatt, de miután felmásztunk a színpadra, elmúlt minden kellemetlen érzésünk. Nagyon működött minden, kivételesen elejétől a végéig hallottam az énekemet is meg a fiúkat is, és ha lehet hinni a visszajelzéseknek, odalent sem volt szar élmény minket hallgatni.
A hely szűkös volt ugyan, de Ádám és Jimi most is meg tudták oldani, hogy ne okozzak kárt a gitárjaikban a fejemmel (csak a lábdob mikrofonra tapostam rá vagy kétszer).

A Havaria Honkakka koncertje előtt még bedobtam gyorsan egy jó hagymás zsírosdeszkát a büfében, hogy aztán azzal a gyomorszaggal beszéljek mások arcába milliméterekről a zsivaj közepén csupa olyan dolgokról, amiket nyugodtan meg tudtam volna velük tárgyalni másnap is kényelmesebb körülmények között.
Havariáékkal egy debreceni Kelet Undergroundos tehetségkutatón közösködtünk először még 2015-ben, azóta figyelemmel kísérjük egymás dolgait és hol közelebbről, hol messzebbről szeretjük egymást. A zenéjük kicsit S.O.A.D., kicsit R.A.T.M., kicsit trash és nagyon metal. Kifogyhatatlan energia van bennük élőben, ezen az estén is szétkapták a színpadot. Ha egy rám jellemzően idegesítően kacskaringós mondattal szeretném jellemezni a koncertjüket, azt mondanám, hogy kíméletlen arcgyalu volt a legminimálisabb üresjárat vagy kompromisszum nélkül – ugyanakkor dalaik némelyike diót, szóját és (na most figyelj) dallamokat is felhasználó üzemben készült.

A Tridenthez fűződő viszonyomat fentebb már taglaltam, a koncertelemzéstől pedig eltekintenék, mert én ahhoz kicsi vagyok, inkább a benyomásaimat összegzem az alábbiakban.
Ez valami eszméletlen lúdbőröztető sírnivaló gyönyörűség volt, bánhatja aki kihagyta. Na jó, kicsit bővebben.
Sietős kicuccolás és a szükséges párperces egészségügyi szünet után, Csillámmal kerestünk egy viszonylag nyugis helyet, ahol lökdösődés nélkül élvezhettük a műsort (öreg vagy Norbert, mondhatnák sokan és igazuk lenne).
Az utóbbi néhány hétben a klasszikus dalok újravett verzióit hallgattam a vonaton, hogy üssenek majd élőben… és hát ütöttek is rendesen! Az este fénypontja számomra mégis a feldolgozás blokk volt, a Come as you are, Man in the box, Killing in the name hármas úgy megidézte a 90-es éveket, hogy azt hittem, a szkubidút nézem kilencévesen a kártunnetvörkön angolul. Pasztinak meg még mindig olyan hangja van, hogy tuti ufó a srác. Amit a Man in the box refrénjében művelt, az valami emberfeletti volt. Még most is libabőr van, ahogy ezeket a betveket levetem a laptopra.
Amúgy meg mindenki jól tolta, lazák voltak, közvetlenek és jófejek, pont amilyeneknek gondoltam őket.

Aki ezen az estén ezt a koncertet választotta a facebook vagy valamelyik kereskedelmi tévés fos helyett, az hozzám hasonló élményekkel térhetett haza. Remélem, nem csak pár koncertre szól az újjáalakulás.
A helyen lehetett látni fiatalabbakat meg még fiatalabbakat is, de nem meglepő módon többségben voltak a 30-as, 40-es korosztály képviselői. Szóval a többség tényleg húsz évet várt erre az estére. Mondjuk én harmincat. :Đ De maximálisan megérte!

Norbi

Köszönjük Ökrös Timinek, hogy felhasználhattuk "Ott egy százas!" (2017) című képét a bejegyzés illusztrálására!

U.i.: Még egyszer elnézést HH Fecótól és HH Lacitól, amiért nem játsszuk a Mindenki lázadot (már vagy két éve). Ha legközelebb Újfaluban járunk, bebiggyesztjük a programba, vagy legyen a nevem Adalbert.

...avagy szeghalmi energiabomba

Heyho!!! :D Jimmy vagyok újfent. A mai világban amatőr, de feltörekvő rock zenekart működtetni és irányítani egy kibaszott érzelmi hullámvasút. Főleg, ha az embernek ilyenből kettő is van, mint esetemben a KabinLáz és a Wan–Ted.  KabinLázas társam, Norberto szokta nekem mondogatni, hogy egy nap alatt össze tudom kötni a mennyet a pokollal. Namármost ez nálam akár félórán belül is meg tud történni. Elég tűzről pattant ember vagyok.  A dühömet és az örömömet is maximális szélsőségekkel tudom megélni. Ha öröm ér, majd kipattanok a bőrömből, viszont dühömben akár egy kanál vízben is meg tudnék fojtani valakit. :D
Egy zenekar működésében több befolyásoló tényező is van. Elsősorban, hogy több, teljesen más személyiségű emberrel alkotsz egy közösséget, csapatot, szövetséget, már-már családot. Esetemben ez ugye 7 főre tehető, KabinLázéknál 3, Wan-Ted-éknál pedig  4 fő akikkel egy egységet alkotunk. Maximális zenekari vezető szerepet inkább csak a KabinLázban látok el. A Wan-Ted-ban továbbra is Zsoltit nevezzük meg vezetőnek, de egyre több feladat hárul rám, mint mondjuk a zenekar indulásánál, koncerteket szervezek, összeállítom a műsort stb. A KabinLáznál jóval összetettebb ez a dolog. Ott konkrétan a szervezéssel kapcsolatos dolgok 80%-a rám hárul. És itt lehet összekötni a hullámvasutat az emberi tényezőkkel. A csúcson vagyok amikor látom, hogy összefogunk, egy a cél és egyfelé tartunk, viszont a mélybe tudok zuhanni mikor látom, hogy szanaszét vagyunk és hisztizünk mint a dedóban. Nem szeretnék mélyebben belemenni, mert nem hiszem, hogy ez a nyilvánosságra tartozna, de maradjunk annyiban, hogy 4 különböző személyiséggel rendelkező embert elég nehéz egy kordában tartani, viszont ez a dolog szépsége is. Négyünk habitusa, zenei ízlése valami olyasmit eredményez amit úgy gondolunk, hogy egyedi és páratlan és ilyenkor elfelejted az összes negatív dolgot. Ami ezen felül nehezíti az ember dolgát, az a koncertek szervezése és lebonyolítása. A mai világban ez is elég sarkalatos kérdés. Első tényező, mire lefixálódik a buli. Sajnos elég lelombozó tud lenni, amikor megbeszéled a szervezővel, hogy itt meg ott fel fogsz lépni és vagy ő szól hogy bocsi nem fértetek bele a keretbe, vagy valamelyik zenekar tag szól, hogy sajnos beosztották dolgozni arra a napra vagy éjszakára. Vegyük úgy, hogy összejön a dolog nagy nehezen. Elmész 3 autóval, odapakolod a cuccodat, elkezded a műsort és 3-4 sörözgető ember néz meg, a piát is magadnak kell megvenned és még az üzemanyagot sem fizetik ki, mert „Bocs, nem voltak annyian, hogy megérje nekünk bármit is fizetni.” Mondjuk ez egy pesti bulinál elég szopóka. Ez is le tudja lombozni az embert.
Azért nem szeretném, hogyha ez az írás full negatívnak tűnne, csak szeretném szemléltetni, hogy egy zenekar élete nem csak a zenélésből, ivásból, berúgásból és csajozásból áll. De azért vannak a hullámvasútnak magaslatai is. Tavaly 27 koncertünk volt (el lehet képzelni, hogy a fent említettek alapján milyen idegeken mentem keresztül, mire leszerveződtek ezek a bulik) és azért nem mind volt szar vagy érdektelen. Maradjunk annyiban, hogy kb. fele volt ami nem úgy sült el ahogy mi gondoltuk, viszont 50%-a meg igenis rohadt jó volt és a magasba repített minket érzelmileg. Ezért is döntöttünk úgy, hogy 2017-ben inkább a minőségre megyünk rá, mint a mennyiségre. Inkább legyen kevesebb bulink, de azok kurva jók, mint hogy minden csipri-csupri szart bevállaljunk a saját költségünkre, csak hogy el tudjuk mondani év végén, hogy átlagosan megvolt a havi 2-3 bulink. Ennek ellenére azt mondom, kellett az a tavalyi 27 koncert, mert ezeken értünk igazán zenekarrá. A Végül helyreáll lemezünket is jól megfuttattuk és a cd eladásokra se panaszkodhatunk, mert az összes lemezt eladtuk, amit előzetesen legyártattunk. Szóval azért vannak itt jó dolgok is!

Idén úgy néz ki, hogy ez a teória beválni látszik, mert az eddigi 4 koncertünkből csak egy nem váltotta be a hozzáfűzött reményeinket. Viszont a másik 3 egyenesen a csúcsra járatott minket. És itt érkeztünk el a blog lényegéhez.
Az eddigi hullámvasutunk egyik csúcspontja egyértelműen az április 14-én megrendezett szeghalmi KultúrNagypéntek elnevezésű rendezvény a Stone Club-ban. Nagyon vártuk ezt a koncertet, mert szeghalmon kivételes szintű rock élet van. Ritkán tartanak rock esteket, de olyankor szinte garantált a teltház és a jó hangulat, még az ilyen szintű zenekarok bulijain is mint a miénk. A kedvünket az estéhez még jobban fokozta, hogy a szinte már testvérzenekarunknak számító szeghalmi Mudfield zenekar is fellépett aznap este. Szerintem a megismerkedésünket nem kell taglalnom, mert már jó pár blogban kifejtettük ezt. Maradjunk annyiban, hogy a fiúkkal nagyon jó kapcsolatot ápolunk, a zenei stílusunk is közel áll egymáshoz és most már bátran kijelenthetjük, hogy a Mudfield az a banda, akikkel a zenekarunk fennállásának 4 éve alatt a legtöbbször felléptünk. És még nagyon sok közös koncertet szeretnénk velük. Ez amolyan Road-Depressszió szintű barátságnak is mondható, csak mi még az alsó ligában játszunk. :D
Az estére egy kicsit megcsúszva érkeztünk, így az első formációból, a WhiteChocolate-ból csak az utolsó 2-3 dalt kaptuk el. Itt egy 2 fős formációról beszélünk, akik előre szerkesztett hip-hop zenei alapokra tolták a sárréti rap-et. :D Azt hinnéd, hogy kilógtak az este programjából, de nem így van. Mivel ők is helyiek, elég szép számban voltak kíváncsiak a produkciójukra és a maguk stílusában nem is voltak rosszak szerintem. Szégyellem, de az utánuk következő füzesgyarmati – háromnegyed - zenekarról nem sok mindent tudok elmondani, mert Tibor napja révén a pultnál ünnepeltük a dobosunkat Tibit, plusz a műsoruk felétől odakint a kocsinál szereltük össze a motyóinkat a gyors átállás érdekében. Erre azért volt szükség, mert a program már így is csúszásban volt és a zenekar felének másnap reggel vagy munka vagy tanfolyam volt. Annyit tudok elmondani, hogy a zenéjüket tekintve inkább grunge, de jószerivel fel lehetett ismerni tankcsapdás elemeket is a saját dalokban. Valamiért a műsoruk alatt elég szellős volt a nézőtér és az emberek se nagyon akartak közelebb merészkedni a színpadhoz.

Ahogy végeztek, szokásunkhoz híven villámgyorsan felpakoltunk a színpadra és elkezdtük a beállást. Az első meglepetés már itt ért minket: mire összeraktuk a motyónkat, már szép számmal gyülekeztek a színpad előtt a fiatalok. Ez már nagyon pozitív volt. Annyira begyűlt a nép, hogy mire kezdtünk, bátran kijelenthetem, hogy szinte tele volt a Stone. Egy rövid beállás után bele is csaptunk a lecsóba. Erre az estére egy olyan ütős összeállítással készültünk, amit máshol még nem hallhattak az emberek. A legütősebb, legpörgősebb dalainkat válogattuk össze két vadonatúj dallal megspékelve. Már kezdésnek az egyik legújabb és tempóban az eddigi leggyorsabb dalunkat toltuk el, ami A mosoly mögött címet kapta és valószínűleg ez fogja majd indítani a 2018-as új lemezt is.  Már az első dal után olyan ovációt kaptunk, ami feloldotta az amúgy sem rossz hangulatunkat és rányomta az egész, közel egy órás műsorunkra a bélyeget.
Jó hangulatban és nagyon magabiztosan játszottunk, a cuccaink is jól szóltak. A hangulat a nézőtérre is kihatott, ugyanis a Sapiens és az Amiben hiszek dalainkra akkora pogót nyomtak a fiatalok, hogy öröm volt nézni. :D Mondjuk azt már annyira nem, hogy 3-szor úgy ráestek a multieffekt pedálomra, hogy a kábel konkrétan derékszögben állt benne. Itt azért egy kicsit kitérnék arra, hogy a mai világban milyen sokat is jelent egy-egy videoklip vagy szöveges video. Április elején jelentkeztünk egy szöveges videóval az Amiben hiszek című nótánkra, amit a Dying Wish-es Papp Lali csinált nekünk. Ezt jól meg is marketingeztük és a koncerten öröm volt látni, hogy a pogó mögötti tömegben többen énekelték is velünk együtt a dal szövegét. Én személy szerint továbbra is ragaszkodom ezekhez az amúgy jelentéktelennek tűnő dolgokhoz. A pogó után volt egy kis lassabb Majdnem-ezés és csodák csodájára még itt sem csappant meg a közönség, pedig Norbi mindig úgy konferálja fel a dalt, hogy „És akkor most ki lehet menni cigizni, mert lelassulunk.” Szerencsére nem így történt. A Narkolepsziával újra visszatértünk a zúzdákhoz és innentől kezdve már a Mudfield legénysége is az első sorban pogózott. A műsorunkat szintén egy új, kurva tempós dallal, a Most kezdődik-kel zártuk és nem maradtunk taps és ujjongás nélkül. :D Összegzésben kurva jól éreztük magunkat a színpadon és a közönség is vevő volt ránk. A Top 5 koncertünkben biztosan benne van ez az este, bárcsak ennél rosszabb sose lenne.

Miután letoltuk a közel egy órás műsorunkat és diadalittasan ölelgettük egymást a színpadon, a Mudfield legénysége már készülődött. A fentebb már kivesézett kapcsolatunk annyira jó a fiúkkal, hogy szinte nem is nagyon volt átszerelés. Ádám odaadta a kombóját Dezsinek, én a komplett cuccomat erősítővel, effekt pedállal felajánlottam Isinek, Tibi meg pár cintányérral segítette MudfieldLórit. Ezeket a cuccokat azért nem szokták a zenészek előszeretettel kölcsönadogatni, így hát ez is bizonyítja a bizalmunkat feléjük. Mondanom se kell, ahogy a húrok közé csaptak a fiúk, a Stone szinte megőrült. Hatalmas pogók, éneklések, vonagló csajok és jó hangulat kísérte a Mudfield előadását az elejétől a végéig. Szegény Norbit sajnáltam is, mert sógorjelöltje mint egy rongybabát, úgy vitte bele a pogóba és még nézni is rossz volt. Szerintem a lába nem is érte a földet egy pillanatra se. :D Én is kaptam fél liter rosé fröccsöt a nyakamba, miközben Isi előtt állva próbáltam védeni a kölcsön adott effektpedálomat, amire előtte már 5-ször estek rá. A fiúk tulajdonképpen ugyanazzal a 7-8 dallal operálnak, amivel 1 évvel ezelőtt is. Kívülről fújom az összeset és most is torkomszakadtából énekeltem mindet, de azért lassan meghallgatnék a srácoktól valami újat is. Bízom benne, hogy lassan előrukkolnak valami friss anyaggal is. Ennek ellenére az ő műsoruk mindig garancia Szeghalmon a teltházas és jó hangulatú bulira.
Az est végére a KabinLáz csapatából már csak Timi, Tibi, Hozé és én maradtunk, felültünk a fenti blokkba, hogy még egy kellemes beszélgetés közben elfogyasszunk pár Borsodit, de sajnos nem nagyon értettük egymás szavát a hirtelen verbuválódott Tankcsapda tribute zenekar örömittas, de inkább csak ittas produkciójától. Tipikus eset, amit a Wan-Ted koncerteken is piszkosul rühellek: a zenészek a koncert után szeretnék kifújni magukat, ezért a színpadon hagyják a cuccaikat és elmennek pisilni vagy meginni valamit, ezalatt boldog boldogtalan beül a dob mögé, gitárt ragad és összevissza játszik mindent. Na ez történt itt is! :D Így hát 2-3 óra fele szedtük a sátorfánkat és elindultunk haza. Az úton Tibucink hozta a szokásos formáját és bombázott minket jobbnál jobb poénokkal, míg el nem meséltük Timivel a megismerkedésünk történetét. Itt ugyanis mindenki elaludt! :D
Egy szó mint száz, ez az este rohadt jól sikerült és ha idén mindegyik koncert csak 80%-ban közelíti meg ezt az estét, akkor én már boldog leszek. :D Nah pááááááááááá! :D

Jimi

U.i.: Az este folyamán történt egy kis incidens, ami után Fásy Ádám és Zsülike ki akarták nyírni Kiss Bélát. Nem tudjátok véletlen, ki lehetett az???? :D :D ;)

…avagy „Meg se merem kérdezni, ki az a Jerry Cantrell…”

Itt a tavasz, dagad a bokám, mert újra elkezdtem futni, a madarak vidáman szegelnek a lombok között, az óraátállítás miatt mindenkinek Steve Buscemi arca van a vasútállomáson, a KabinLáz tánczenekar pedig előbújt a próbateremből, hogy ingyen fültisztításba kezdjen a környéken.
Az év első hónapjaiban mindössze két bulin lehetett minket elcsípni, de mint az Jakab Imre koncertügyi szakállamtitkár legutóbbi bejegyzéséből kiderül, ennek is megvolt az oka. Tudniillik volt mit kipihenni a tél második felében. És közben még az új dalok is íródtak/íródnak.

A február és a március a dalírás mellett leginkább az idei SzobRock tehetségkutatóra való felkészülésről szólt; több héten keresztül gyúrtuk a 15 perc 34 másodperces műsorunkat, aminek a felét az (eddig még nem játszott) új dalok tették ki.
A tehetségkutatókról amúgy megoszlanak a vélemények a zenekaron belül, van köztünk olyan, aki az X-Faktort is bevállalná, de van, aki szerint már a rockzenei versenyeket is hanyagolnunk kellene. Én magam ez ügyben kivételesen az aranyközéputat képviselem, mert a kertévékben nem égetném magam ugyan, de az Öröm a Zene állomásain minden további nélkül átvedlek majommá bárhol, bármikor (pedig híresen szarul bírom a kritikát). Amúgy meg már Jimi is megmondta, hogy „ha tavalyelőtt nem indultunk volna a szarvasi Dobbantón, a zenekar felének most nem lenne barátnője.”

A résztvevő bandákból már korábban felkészültünk, így azt már tudtuk, hogy a keményebbnek mondható rock/metal vonalat egyedüliként képviseljük a 12 csapatos mezőnyben (meg még talán idesorolható a debreceni Gate69 is, de ők inkább a fésületlenebb, punkosabb vége felől közelítik meg a műfajt, vagyis minimális a hasonlóság). Szeretjük az ilyet, mert így olyan népeknek is zúzhatunk, akiknek már a huligennyz is túl kemény, alapesetben tehát nem néznének meg bennünket.
A Dr. Zacher Gábor főorvossal a soraiban kiálló Neonhal, a debreceni rocksulisok és egy földönkívüli basszusgitáros által alkotott Kísérleti Stádium és a már-már bicskanyitogatóan profi, abszolút befutó Kovács Tamás Band rádiórockja után, negyedikként ugrottunk a nagyérdemű elé, ami ideálisnak volt mondható a kezdési időpont szempontjából. Ugyanezt el lehet mondani a szervezésről és a technikáról is, de ez talán el is várható egy ilyen múltú rendezvény esetében (ez volt a tizenegyedik tehetségkutató ezen a néven). Cserébe viszont úgy elcsűrtük rögtön a kezdést, mintha még sose találkoztunk volna ezelőtt. Négyen hatfelé szaladtunk, és 2 másodperccel a verze előtt még úgy tűnt, nem fogok tudni beszállni a dalba. Ám ekkor Tibi egy vendégütéssel visszavette az irányítást a szanaszét csúszkáló dobok fölött és megmentette a seggünket az égéstől. Örökkévalóságnak tűnő fél perc volt, de túléltük és innentől már felakadt szemmel toltuk a ladányi sárosmetált a kulturáltan szórakozni vágyók arcába (A mosoly mögött /új dal/, Ébredés-Sapiens kombó, Most kezdődik /új dal/ volt a sorrend). Szerencsére most volt elég helyünk a színpadon, Ádámnak és Jiminek sem kellett attól félnie, hogy lefejeznek a gitárral (utóbbinak mondjuk sikerült bedugnom a kisujjamat a jobb szemébe egy figyelmetlen ördögvillázáskor).

Egész lelkes tapsot és zavarba ejtően pozitív értékelést kaptunk, ami azt igazolta, hogy érdemes volt nekiveselkedni harmadjára is (2014-ben még Vona Zolival a sorainkban, kiforratlan zenei anyaggal vágtunk neki a SzobRocknak, 2015-ben meg valami nagyon félrecsúszott a szervezés terén – annak meg azért nem volt tétje számunkra). A kedves műsorvezető hölgy még meg is dicsérte a cuki napocskás pólómat, ehe. :D
Megnyugodtunk, összeölelkeztünk és elmentünk kajálni közösen a barátnőkkel és a roadokká nemesedett cimborákkal (imádnivaló roadjaink vannak, mi pakolunk helyettük, ők pedig cserébe átvállalják tőlünk a sörözést és a bulizást… persze ez csak vicc, nem adnánk őket semmiért!) Vacsora közben ismét előkerültek a bekakálós/bepisilős sztorik, amiken megint annyit nevettünk, hogy az már az evés-ivás rovására ment.

A helyre visszaérve éppen elcsíptük a fekete lónak számító miskolci Köpönyegforgatók fergeteges koncertjét, valamint meghallgattuk a dög fáradtan, koncertről beeső Megdöbbent Városlakók hibátlan előadását. Az éjszakába nyúló koncertek végére már a társaság józanabbik része is igencsak elnyűtt állapotban vegetált, úgy tűnt, nem tudjuk ébren kivárni, míg a zsűri meghozza a döntését. Tibi többször is elsütötte a „Na, jönnek már!” poént, ami még másodjára is ütött, de mikor harmadjára sem jöttek még, akkor már nem annyira.
Végül, úgy valamikor éjféltájt megtörtént az eredményhirdetés és mi egészen megilletődtünk és elérzékenyültünk a 2. helyezéstől (a győztes a Kovács Tamás Band és a Köpönyegforgatók lett megosztva) és a díjtól, ami egy fellépést jelent a Leander Kills előtt (06.17. KMVMKK szabadtéri színpad, ha jól tudom) – ami számunkra a lehető legnagyobb nyeremény volt ezen az estén.

Köszönet a szervezőknek, a zsűri tagjainak, a technikusoknak és a fellépő zenekaroknak! Nagy-nagy pacsi Krisztiánnak, Lacunak és természetesen a barátnőknek is, amiért elkísértek és támogattak, külön kiemelve az én drága szerelmemet, aki a hajnali fél5-ös kelés és a szombati munka ellenére is zokszó nélkül viselte egész este a hülyeségeimet. :)

A Leanderékkel közös buliig még lesz egy csomó minden, tessenek a fészbukunkról tájékozódni ezekről.

U.i.: Köszönjük a képeket Jakab Attinak!

Norbi

"Meg se merem kérdezni..."

...avagy egy élményekben gazdag év összegzése

Sziasztok! Jimmy vagyok megint. Egy igen mozgalmas 2016-ot tudhatunk magunk mögött, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy blogbejegyzést is legutóbb valamikor fél évvel ezelőtt tudtunk írni. Mindig annyi volt a teendő, mind zenekarilag, mind magánügyileg, hogy egyszerűen nem volt időnk lekuporodni a gép elé és elmélkedni. Most azért akadt egy pici, ezért gondoltam, hogy összegzem a múlt évről a gondolataimat, történéseket. Hát kérem szépen van mit.

A zenekar fennállásának 4 éve alatt (igen, februárban már 4 évesek leszünk! ) minden évben elmondhattuk, hogy az adott volt a zenekar éve. Kivételt képez ez alól a 2014-es esztendő, mert az katasztrofális volt. Konkrétan 2014 nyarán a feloszlás szélére kerültünk: meg kellett válnunk az akkori basszusgitárosunktól és a helyét sehogy sem tudtuk betölteni. Voltak jelentkezők, de vagy alulképzettek voltak, vagy korban, felfogásban nem illettek közénk. Végül aztán 2014 decemberében (annak köszönhetően, hogy Tibink olyan piperkőc, hogy még iszappakolásokra is jár) megérkezett közénk Ádám, aki hozzáállásával, optimizmusával, hangszeres tudásával és szemtelenül fiatal korával újra életet lehelt belénk és visszaadta nekünk a reményt, hogy ebből a zenekarból még bármi lehet.  Szóval ezt az évet leszámítva, mindig fejlődő tendenciát mutatott a zenekar.

Már a 2015-ös évre is azt mondtuk, hogy a zenekar éve volt: jól szerepeltünk több tehetségkutatón és megjelentettük az első 3 dalos EP-nket Ébredés címmel, írt rólunk pár zenei oldal, a koncertek is beindultak, nem lehetett okunk panaszra.
2016 viszont minden várakozásunkat fölülmúlta. Minden, amit év elején elterveztem/elterveztünk, megvalósult.  27 koncert, több mint 30 zenekar társaságában; 3. helyezés az Öröm a zene tehetségkutató törökszentmiklósi állomásán; megjelent az első nagylemezünk Végül helyreáll címmel, ami nagyon jó szakmai kritikákat kapott; felléphettünk Püspökladány főterén (ami azért fontos számunkra, mert ’Ladány a zenekar otthona és ezen a településen a rockzene méltatlanul mellőzve van); szerepeltünk a Hammerworld hasábjain, ahol egy előkelő 8 pontos kritikát írt rólunk Ric$; játszhattunk a Dying Wish előtt a karcagi lemezbemutató bulijukon (ami már szintén nagyon régi vágyunk volt); elkészült az első hivatalos videoklipünk a Narkolepszia című dalunkra, és év végén eljutottunk az esztergomi Sportalsóba is.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen, 0!!!! Ft-ból gazdálkodó kis csóró zenekarnál (mint amilyen a miénk), a fent említett eredményeket iszonyú kemény háttérmunkának, kitartásnak és zenei alázatnak köszönhetjük. Már eleve ugye a 27 koncert. Év elején ugyan azt mondtam a többieknek, hogy a cél a 24 koncert, mert akkor elmondhatjuk, hogy átlagosan van havi két bulink. A 24 sikerült, sőt még hárommal meg is fejeltük.
Ennek a sok koncertnek köszönhetően azt is elmondhatjuk, hogy 2016-ban több mint 30 zenekarral ismerkedhettünk meg és játszhattunk velük egy színpadon. A teljesség igénye nélkül szeretném azért a nagyját felsorolni: Diktátor, Blackhoney, Dying Wish, Mudfield, Wan-Ted, Action, Hollywood Rose, Reckless Roses, De Facto, Mátyás Attila Band, Kalapács, Drow, Red Alert, Sinners, Kazah, Groove Art, Acid Victoria, Prehistoric Pigs, Burning Full Throttle, Low-Down, Termimámor, Simplace, Souls, Huckleberry Guys, Redrum Syndicate, Feláldozhatók, Fekete Felhő, Vallvadír, Gate69 és még sorolhatnám (de azért minden zenekarnevet mi sem tudtunk észben tartani). Ezek közül is kiemelnék egy pár nevet, akiknek nagyon hálásak vagyunk: ilyen a Diktátor, a Mudfield, a Dying Wish és a Wan-Ted. Ezek a zenekarok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egy ilyen frenetikus 2016-ban legyen részünk. Ezúton is hatalmas pacsi és tisztelet nekik minden téren.

Ha már itt tartunk, a zenekarok mellett pár embert is kiemelnék, akik nélkül nem tartanánk itt ahol most és a múlt évünk sokkal eseménytelenebb lett volna, ha ők nem lennének. Először is szeretném kiemelni a menyasszonyomat, Timit. Ő az a személy, aki a 27 koncertből idén talán 2-3 alkalommal nem volt jelen, de amikor jelen volt fotózott, pakolt, szerelt, sofőrködött. Kezeli a facebook oldalunkat, plakátokat tervezget (amikor Tibi nem ér rá), segít nekem a zenekari dolgok szervezésében és a digitális cuccokban is otthon van. Emellett, nélküle a videoklipünk se sikerült volna úgy ahogy, mivel egy csomó dologra ő gondolt és ő is szerezte be. Lehet a szavaim elfogultnak tűnnek, de az az igazság, hogy az elmúlt évben 4-őnkön kívül senki nem tett annyit a zenekarért mint Ő.
Másodikként Mulicz Zolit emelném ki. Nála vettük fel a 2015-ös Ébredés EP-t és az idei nagylemezünket is. Az ő profi szakértelme és türelme nélkül nem kaptunk volna ilyen jó kritikákat a felvételeinkre. Nagyon sokat köszönhetünk neki és szinte már a zenekar 5. tagjaként tekintünk rá. Olyan ő nekünk, mint a Metallicának Bob Rock! :D
A harmadik személy, akit még megemlítenék, az Schönstein Feri. Neki köszönhetjük, hogy 2016-ban többször léptünk fel Berettyóújfaluban, mint a 4 év alatt bármelyik másik településen. Neki köszönhetően kijelenthetjük, hogy Berettyóújfaluba már szinte hazajárunk.

Bár nehéz lesz fölülmúlni ezt az élményekben gazdag évet, de mindent megteszünk azért, hogy 2017-ben se unatkozzunk.
És itt elérkeztünk a jelenhez. 2017-re is rengeteg tervünk van és már most körvonalazódnak az idei koncertdátumok is. Több nyári fesztiválról kaptunk visszajelzést, hogy fix helyünk van és már január-februárra is van egy-két lekötött bulink. Lehet, hogy idén nem lesz annyi koncertünk, mint tavaly, mert megbeszéltük, hogy a mennyiség helyett inkább a minőségre megyünk rá. Ez nem azt jelenti, hogy rossz lett volna bármelyik bulink is a 27 közül, de idén azért nem biztos, hogy bevállalunk ilyen-olyan ún. „töltelék” koncerteket.
Ez a sok fellépés jó volt arra, hogy a színpadon is összeszokjunk és összeérjünk, mint zenekar. Szinte már pillantásokból értjük egymást és ez nagyon megkönnyíti a koncertezést.
A koncertek és a videoklipek mellett pedig még egy nagy feladaton dolgozunk majd 2017-ben: gőzerővel írjuk az új dalokat a 2018-as második nagylemezünkre. Bizony, még most jelent meg az első lemezünk, de annyi ötletünk és energiánk van még, hogy nem csak dalkezdemények vagy vázlatok léteznek, hanem 4 nóta konkrétan már készen is van. Ezekből egy-kettőt biztos elsütünk majd a 2017-es koncerteken is, de a teljes anyag kihozását 2018-ra tervezzük.

Szóval rengeteg élmény és beteljesült terv van mögöttünk, de még több megvalósítani való van előttünk, nem szeretnénk megállni, mert ez az amit tiszta szívből, örömmel és teljes elszántsággal tudunk csinálni. Ahogy Norbert barátom és tanult énekes kollégám fogalmazott a zenekarhoz fűzött újévi köszöntésében: „2017-ben meghódítjuk a világot!” Én erre azt mondom: Úgy legyen!

Boldog és Sikerekben gazdag Új Évet kívánunk mindenkinek a KabinLáz zenekar nevében! :D

Jimmy

…avagy „Dobd rám égő gyufád, Isten!”

Nagyon pörög ez a nyár. Zajlik a lemezbemutató kanyar, túlvagyunk a harmadik és a negyedik állomáson és az eddigi leginkább turnéra emlékeztető hétvégénken is. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy leszállunk a repülőről és egyből szaladnunk kell a zsömik rajongók elől a limuzinhoz, sokkal inkább úgy, hogy sokat cipekedünk, az alvás 99%-a a kocsiban történik, azt esszük, amit a fellépésért kapunk és azt isszuk, amit… hát… igazából mindent megiszunk…

Nagyrábé ismerős terep már nekünk, 3 éve sikerült egy egész jó kis csinnadrattát csapni a Kistérségi Ifjúsági Találkozó keretein belül, amit most nagyon szerettünk volna megismételni. Talán túlságosan is, emiatt túl nagy elvárásokkal és talán a kelleténél nagyobb lendülettel indultunk neki az estének. Rágörcsöltünk a bulira, sokat hibáztunk, nem tudtunk feloldódni a színpadon. Csak remélni tudjuk, hogy a kedves kis közönségünk ebből nem sokat érzékelt. Azért a vergődés így is megvolt és jól esett szétlocsolni a sört a színpadon (nem, Nóri, nem gyomorból lűttem ki, csak látványelemként fúttam össze a saját fejemet, ahogy Apitól láttam pár éve a Roncsban… csak sokkal bötébben). :D
Itt meg kell köszönnöm a szervezőknek és a segítőknek a végtelenül kedves fogadtatást, a finom vacsorát és azt a rengeteg pálinkát odafigyelést, amit kaptunk az este folyamán. És természetesen hála és nagy ölelés a KabinCrew tagjainak (Timinek külön is, amiért átvállalta Jimitől a vezetés terhét, hogy kicsit tudjon lazítani a vezér ő is), akik most is elkísértek minket és megtolták a hangulatot rendesen!

Miután megettük még az asztalt is, legurultunk Szeghalomra megnézni az ottani barátainkat és a híres Boszorkányfesztivált… de mire odaértünk, már mindet megégették vagy nem tudom, mert nem volt sivalkodás, így csak a Radics Gigi koncert legvégébe tudtunk belefülelni, mielőtt ráraboltunk a söntésre és Lacu lelopta az egyik díszletként szolgáló bábu kalapját (akit a kedves barátaim valamiért Norbinak neveztek el), hogy abban táncoljon át péntek éjjelből szombat hajnalba, a 90-es évek legnagyobb slágereire…
Szombat délután negyed kettő tájban haza is keveredtem. Gyors zuhany, hajmosás, fogmosás, kaki után már a próbahelyen szédelegtem, kerestem a belső békémet, próbáltam rőzsét dobálni lankadt kedvem tüzére, azután beültem a Tibimobilba…

…és arra ocsúdtam, hogy megérkeztünk Szanazugra, ami a Föld bolygó egyik legszebb, legnyugisabb helye, olyan hangulattal, hogy legszívesebben még most is ott lennék. Út közben az álom és a hangszóróból simogatón kikanyargó Opeth balladák határán még érzékeltem, hogy a Jimimobilban levők azon mulatnak, hogy az Őszből idéznek („…televagyok élettel…”), miközben nekem fingani felnyögni sincs kapacitásom. :)
A helyszínen az előző estihez hasonló fogadtatásban volt részünk, mindenki közvetlen volt, vacsit is kaptunk, minden körülmény kedvezett egy jó kis koncertnek. A Fater Motel is hangulatos hely, a húsleves és az ananászos kepi pedig életet mentett! :D
Stílusilag szokás szerint kilógtunk a sorból, most éppen keményebbek voltunk a felhozatalhoz képest (nem úgy, mint mondjuk Újfaluban szokott lenni, ahol meg mi vagyunk általában az ügyeletes VIVA-kompatibilis csapat), de ez csak jobban motivált bennünket a rituáléban. Szét is csaptuk a színpadot és magunkat is, na meg a KabinCrew két lelkes tagját, Lacut és Balit, akik kemények voltak mint a kimérős lekvár, és inkább jöttek velünk megint, minthogy aludjanak egy jót egy hónapban egyszer…
A hangosítás talán még sosem volt ilyen közel a tökéleteshez és mi is éreztük a rockot. Nem is értem amúgy, mert kezdés előtt 13 másodperccel még Jimit váltottam sietősen a toalettben… de a lényeg, hogy jó volt.
A hazamenetelig az utánunk muzsikálók műsorára buliztunk; a Huckleberry Guys egy brutálisan jópofa trió, olyan szórakoztatóan nyomták a rockabillyt, ahogy még eddig senkitől sem láttam, a programba pedig bekerült egy-két váratlan gyöngyszem is... zseniális volt! :D Utánuk a tinialarm! tinialarm! tizenéves zsenikből (2 lány – gitár, ének/gitár + 2 fiú – cajon, basszus/ének) álló Get Over It csalt könnyeket a szemünkbe a hibátlanul eljátszott akusztikus feldolgozásaikkal (Guns, Metallica, Mr. Big, Bon Jovi, Bryan Adams… de valami parádésan előadva). Tátott szájjal hallgattuk őket végig. Az esténket a SimPlace nevű Placebo tribute banda koronázta meg, de ezt minden gúny nélkül írom, mert ilyen hidegrázós, érzelmekkel teli, ordítva sírva nevetős koncertélményben már nagyon régen volt részem. De még Jimike is táncra perdült, a KabinCrew hátvédpárosáról nem is beszélve („Savage Balit akartátok?! Hát megkapjátok!”). A setlist meg… Special K, Meds, The Bitter End, Every You Every Me… a Running Up That Hillnél már tényleg sikoltoztam a gyönyörtől… most is feláll… a szőr a karomon, ha rágondolok.

A haza utat szintúgy átaludtam mint az érkezést, úgyhogy arról nem tudok érdemben nyilatkozni… bár az elmondások alapján Jimike az átlagnál beszédesebbre pálinkázta magát…
Ádám, miután átugrott a Tibimobilba:
 - Hú, de jó ez a csend!
Tibi: - Miért? Jimi sokat beszélt?
Ádám: - Hoooaaahhh!!!!

Imádtuk az egészet. Jó ez a nyár. Nagyon.

Folyt. köv. augusztus 19-én Berettyóújfaluban!

Norbi

...avagy "Júú hev nó pávör hír!"

Ma én mesélek nektek, kedves kabinlázas jókomáim. Van miről. Pörög a nyár, még magunkhoz sem tértünk a stúdiózásból és máris eltelt a fesztiválszezon fele. De ez nem baj, mert az elmúlt év(ek) nyári pangása után végre részesei lehetünk ennek is – még ha a nagyobb, „jegyzett” fesztiválok tojnak is a fejünkre.
A lemez kint van, Mulicz Zoli kihozta belőlünk, amit lehetett – még többet is - , úgyhogy nincs más hátra, mint élőben is legyalulni az arcokat. Ennek, a Jakabimis túlzással élve „országjárásnak” nevezett koncertkörútnak vagyunk most túl az első két állomásán, amik minden várakozásunkat felülmúlták, tekintve, hogy az egyik helyen még nem jártunk, a másikon pedig eddig inkább szitokszónak számított a zenekar neve.

Mint ismeretes, Tibink egy ideje Nyíregyházán éli a dolgos hétköznapokat, a netes pornót virtuális valóságot és minden egyebet, ami a felnőtt élettel jár, ezalatt pedig bőven volt alkalma felfedezni néhány potenciális koncerthelyszínt. Így akadt rá a Szmog Pubra a város központjában, és ha már ráakadt, intézett is egy koncertet (persze előbb még meginvitálta a zenekar lelkes ródjait is a helyre egy kis… khm… csocsózásra).
Olyasmi helyet kell elképzelni, mint a szoboszlói Rock Cafe vagy még inkább mint a Charlie volt Ladányban a cigifüstbe fulladt 2000-es évek második felében. Szóval hangulatos kis kocsma hasonlóan hangulatos udvarral, ahol folyamatosan szól a szőrösebb fajta angolszász rockzene.
Ezen az estén a Soulst kértük fel játszópajtásnak Hajdúhadházról, viszonzásul a KertFesztes meghívásért és mert csípjük őket. A programjuk egy része Tankcsapda volt, a saját számaik viszont inkább a Pantera/Machine Head/Korn vonalon íródnak, néhány akkora grúvval, hogy az ember szeme könnybe lábad a gyönyörűségtől. Bő órás rifforgiát mutattak be, aminek a végén én is meghívást kaptam pár refrén erejéig az Új nap című dalba Firghy komám mellé (a nóta egy korai demóváltozatában már vonyítottam valami hasonlót 1964-ben). Innen is köszi és pacsi! :)
Nem tudom, mikor kezdtünk, de este 11 biztosan elmúlt már. Néhányan még ekkor szállingóztak befelé, aminek mi csak örültünk. Ez egyébként a koncert közben sem változott; mire befejeztük, szépen megtelt a kotsma. Velős és hangos műsort adtunk, amiben benne volt a Végül helyreáll lemez lényege ugyanúgy, mint a komplett Ébredés EP, sőt, a ráadásban még az első demó is képviseltette magát a Mindenki lázad képében. Kár hogy a szövegét elfelejtettem és ismert magyar szinkronszínészek neveivel kellett kipótolgatnom a hiányzó részeket… na jó, nem :D De. Nem.
De.
Jó kis korcsmabuli volt, valahogy így kellene kinéznie minden péntek estémnek. Öröm volt újra látni Peti barátomat (tudjátok, aki a koliban folyton a Rhapsodyval kínzott) és kedvesét is, remélem, bejött nekik amit kaptak az érzékszerveikbe.
Köszi, Nyíregy, szeptemberben újra támadunk!

A Ladányi Nyár egy önálló bejegyzést érdemelne, de megpróbálom visszafogni magam terjengősség tekintetében.
Felkészültünk a legrosszabbra minden téren, lehetett számítani tornádóra, atomviharra és idegen invázióra is ugyanúgy mint totális érdektelenségre vagy nem megfelelő technikai és egyéb körülményekre… de minden félelmünk alaptalan volt és akkora buli kerekedett a végére, hogy még most sem tudok lépcsőzni.
A készülődést azzal kezdtük, hogy kiganyéztuk a próbahelyet, külön figyelmet szentelve annak a résznek, ami nemrég még a Panama Magic-es srácok kúrófészke próbaterme volt. Ebben a KabinCrew egy része, név szerint Jancsi szállító-mindenes-road uram és Nóri, az univerzum legnagyobb csicskalángos és James hanbipusztító bajnoka voltak segítségemre, amiért nem lehetek elég hálás nekik. Nem is volt ilyen patyolat a ház, mőte lerakták az alapját Pistabátyámék Ferencjóska idejében!
Nem túl nagy titok, hogy magáról a rendezvényről sosem voltunk túl jó véleménnyel; eddig egyszer, az alakulásunk évében kaptunk lehetőséget, amit azóta is igyekszünk elfelejteni… ezután a rockos vonal le lett úsztatva a duzzasztóig tiltólistára került a szervezőknél, és csak most, 2016-ban került elő újra a téma. Ehhez a szervezőségben történt személyi változásoknak is köze lehet. Mondom, csak LEHET…
Épp ezért szeretném nyomatékosan kijelenteni, hogy ez az idei volt eddig a legjobb itthoni bulink, minden tekintetben zökkenőmentesen mentek a dolgok, a színpad, a hangosítás, a helyszín, a feltételek, a körülmények mind hozzájárultak a rockfesztivál fílinghez. Örök hála és nagy pacsi a szervezőknek, de tényleg!
És a közönségnek! Ritka jóleső érzés volt a színpad előtt látni a barátainkat, régieket és újakat egyaránt, akik végig élték és értették, amit az arcukba toltunk és hatalmas hangulatot rittyentettek a nézőtérre. A fellépésről hatcsrilliárd fotó és videó készült, úgyhogy arról csak annyit, hogy most paplanszemem van, nincs hangom, cseng a fülem, a térdem nem hajlik, a combom feszül, a hajam őszbe fordult, és mégis azt mondom, hogy minden másodperc megérte.
Csákvári Laca (Room Service) és a Reckless Roses műsora után a próbateremben folytatódott az after, méghozzá a KabinCrew (Bali, Jancsi, Lacu, Nóri) és szeghalmi barátaink (aka. a Narkóslepke szakasz – Ájmóka, Csilla, Hajni, Orsi) társaságában, akikről tudni kell, hogy hatalmas arcok és a Mudfield zenekartól szívtuk el őket. Ehehehe :D
Csapattuk, amíg bírtuk, született pár szállóige és dalszövegkezdemény, szólt a rock és elfogyott minden. A többi vagy nem publikus, vagy már úgyis tudja mindenki.

Brutális hétvége volt, jöhet a következő. Köszi mindenkinek. Mindent.

Norbi

Ui:: Jimike kezd visszaszokni a hátongitározásra... valamit nekem is ki kell találnom.

...avagy "Kösz, de otthon már ettem!"

Halihó! Ismét Jimmy vagyok. Egy kicsit megkéstem a májusi szeghalmi, Stone Clubos beszámolóval, de hát sajna az a kurva sok meló és a sok jó koncert elveszi az ember szabadidejét. Tartozásomat tehát most rendezem.
Kezdeném ott, hogy manapság szokták mondani, hogy nem éri meg zenei tehetségkutatókra járni, mert csak „kamu díjak” vannak és semmit nem profitálhatnak a nyertes zenekarok ezeken a versenyeken. Nagy tévedés! Igenis érdemes minden ilyen megmérettetésre eljutni, mert még ha az ember nem is nyer semmit, igazán jövedelmező kapcsolatokat lehet kiépíteni ezeken az alkalmakon, ha az ember nyitott.
E hétvégi történetünk is egy ilyen zenei tehetségkutatóra nyúlik vissza. Történt ugyanis, hogy tavaly megmérettettük magunkat a szarvasi Dobbantó Zenei Tehetségkutató versenyen. A selejtező csoportunkban megismerkedtünk a Termimámor zenekarral, végül közönségszavazással jutottunk a legjobb 6 zenekar közé a döntőbe. Itt ugyan a 6. helyen végeztünk, de nyertünk egy fellépési lehetőséget az augusztusi Zorall Sörolimpiára. Már maga, hogy eljutottunk eme remek, családias fesztiválra, egy élmény volt. De volt még egy pozitívuma ennek a döntős szereplésnek. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően összehaverkodtunk a Mudfield (akkor még Nightrain) zenekar tagjaival. Az egész egy nagyon pici dolgon múlott: Isinek, a gitárosnak otthon maradt a torzító pedálja. Miközben a fiúk a fejüket vakarva tanakodtak, gondoltam egyet és felajánlottam nekik a saját multieffektemet. Innentől kezdve jót buliztunk egymás koncertjein, volt pacsi, respect meg minden. Na meg persze a zenéjük is nagyon bejött nekünk. Ezen az estén meg is beszéltük, hogy egyszer összehozunk egy közös bulit.

Erre a közös bulira egy egész évet kellet várnunk, amire a Mudfield legújabb anyagának bemutatója adta meg az alkalmat Szeghalmon. Az időpont többször is változott, mire lefixálódott a május 6. A szervezési dolgainkat persze az sem könnyítette meg, hogy a zenekar énekesét, Mátét nehezebb elérni, mint magát a Pápát! :D Végül aztán a fiúk kész lettek az anyaggal és összejött a buli. Hogy teljes legyen a történet, a már fent említett Termimámor zenekar is becsatlakozott a banzájba.
Nagyon vártuk már ezt a bulit, mert állítólag Szeghalmon van rock élet és a fiatalok ki is vannak éhezve erre a műfajra. Most kivételesen Tibi volt a sofőrünk, aki józanon is legalább olyan hülye, mint ittasan. Most már tényleg bátran kijelenthetjük, hogy ő a zenekar ügyeletes mókamestere. Hülyeségeitől megint dőltünk a kocsiban, ezzel feledtetve a Biharnagybajom és Füzesgyarmat közötti mérhetetlenül szar utat. Esküszöm több rajta a kátyú, mint a Holdon. Végül csak odaértünk, és tőlünk szokatlan módon, olyan hamar érkeztünk, hogy még előtte egy órát volt időnk semmit tenni. Fel is kerestünk egy helyi kajáldát, ahol Tibink ismét bemutatkozott és még a pultos hölgyemény is jól mulatott a „A kösz, de otthon már ettem!” frappáns beszólásán. Miután tele lett a bendő, visszasétáltunk a Stone Clubba, ahol addigra már felpakolt az estet nyitó Termimámor. Egyébként maga a hely nagyon hangulatos, bárkinek bátran merem ajánlani. Tökéletes hely egy jó kis koncertezésre.
Egy kis csúszással végül belecsapott a Termimámor a húrokba és az emberek is szépen csordogáltak befelé. Zenéjüket a blues és az alter/pop/punk közé lehetne besorolni. Nagyon kellemes és fülbemászó dallamok voltak, néhol pogós beindulásokkal, amit a közönség előszeretettel ki is használt. Még egy szemöldök szétnyílásnak is tanúi lehettünk. Íííííííííí! Biztos fájt.
Igen meglepődtem, mikor a fiúk elkezdték játszani a Tetovált lány című Deák Bill/Hobo klasszikust. De még jobban meglepődtem, mikor a háttérből meghallottam RockerZsolti hangját, ugyanezt énekelve. Mi a fa…..? :D Másik zenekarom, a Wan-Ted énekese is tiszteletét tette ezen az estén a nagybajuszú Krisztián barátunkkal együtt. Visszatérve a Termimámorra, a fiúk szépen feltüzelték a közönséget, a következő zenekarra, akik mi voltunk.

Nagy tanácskozás volt, hogy hogy legyen a színpadkép, mert elég szűkös volt a színpad, bár volt dobemelvény, ami igen előnyös helyzetbe hozta Tibit. Végül csak elfértünk és egy kis hangolás meg beállás után bele is csaptunk a lecsóba. Erre az estére csak a legkeményebb, legjobb dalainkat hoztuk, mondhatni egy keménymagot és ennek meg is lett az eredménye. Hatalmas koncertet sikerült adnunk, tomboló, pogozó, bólogató közönségnek. Ez a koncert simán belefért nálunk a Top 5- be. A baj, hogy mostanában túl sűrűn mondjuk ezt. Lehet már nincs is Top 5! Sokasodnak a jobbnál, jobb koncertek. A műsorunk pikantériáját az adta, hogy először játszottuk el élőben a legújabb dalunkat, ami az Engedjük el címre hallgat. Berettyóújfaluba tartogattuk volna eredetileg, de nem bírtunk magunkkal, így hát már ezen az estén eltoltuk. Az eredmény magáért beszélt. Az embereknek nagyon bejött az új nóta. Nem játszottunk hibátlanul, de nagyon jól éreztük magunkat. Norbiról annyit, hogy ezen az estén szerintem élete teljesítményét nyújtotta. Teljesen beleadott apait-anyait. Ugrált, vergődött, kommunikált a közönséggel, hihetetlen konferálásokat sütött el. Teljesen a hátán vitte a műsorunkat, ezzel egy kicsit levéve az én vállamról ezt a szokásos terhet.

A visszataps után még eltoltuk a szokásos Sehogy se' jó-t és átadtuk a színpadot az est házigazdájának, a Mudfield zenekarnak. Rövid átszerelés után a fiúk belecsaptak abba a bizonyos lecsóba. Már előre lehetett sejteni, hogy hatalmas bulit fognak tolni, ugyanis aznap került nyilvánosságra a 6 dalt tartalmazó I Will Be című bemutatkozó anyaguk. Nagyon erős 6 nótát tartalmaz a „korong”. Van ebben minden, ami szem-szájnak ingere. Alapvetően modern metál zenének mondhatnánk, de néhol felbukkannak elég súlyos stoner és doom-os elemek is, amik elég tökössé teszik a zenét. Kovics hangja meg egyenesen hidegrázós. Nagyon jó!  Aki csak ekkor érkezett is sejthette, hogy a Mudfield az este főzenekara, mivel szinte megtöltötték a Stone Clubot. Sok fiatal, akik nagyon jól érezték magukat és együtt énekelték a zenekarral a dalokat. Kérem így kell ezt csinálni, ritkán lát manapság ilyet az ember amatőr zenekarok koncertjein. Mudfieldék egyenesen szétszedték a klubot. Nagyon jól szóltak, a színpadkép is egyben volt. Még nagyon sokra vihetik a fiúk a jövőben, ha együtt maradnak.

Koncert után még maradtunk egy kicsit iszogatni, beszélgetni. Megbeszéltük Mudfieldékkel, hogy ezt folytatnunk kell a közeljövőben és már le is fixáltunk egy közös bulit május 20-ára Berettyóújfaluba. Az est végezetével összepakoltunk és a hajnali órákban elindultunk hazafelé, mivel másnap vagyis akkor már aznap indultunk Hajdúhadházra, hogy zúzzunk egy nagyot a KertFeszten. Ezekről majd egy későbbi blogban részletesen. Addig is mööööötááál! :D

Jimmy

...avagy kígyózás a megtermett, izzadt férfitestek között

Üdv mindenkinek! Rendhagyó blog következik, amit most nem két fénylő irodalmárunk (Jimmy és/vagy Norbi) tolla billentyűzete gépel nektek. Annak a marha dobosnak az írása következik, akit a KabinLáz koncerteken láthattok (más dobosok hangszereit tönkretenni).
A nádudvari koncertre talán én voltam a legkevésbé ráhangolódva a csapatból. Jimmynek és Norbinak más okokból úgy gondolom lényegesen fontosabb volt ez a buli. Talán ezért is voltam annyira felszabadult aznap este (vagy mert végre letehettem az aznapi szolgálatot), hogy a turnébusz Jimmy autója, megint az én hülyeségemtől zengett egész úton.

Mire a koncerthelyszínre értünk, Norbi már a helyszínen volt, bár ezt a ladányi indulás előtt tudtuk, mivel Jimmy anyukája kétségbeesetten telefonált, hogy hol vagyunk már, hisz – ahogy említettem fél mondattal ezelőtt is – Norbi már ott volt! Gyors kipakolás a verdából, közben pár velős poént megint megcsengettem, amivel Ádám mentális állapotát még inkább a 0 felé kezdtem tendáltatni. Norbi meg is kérdezte: „Mit ittál?” (Természetesen semmit, hiszen józan életű, felelősségteljes felnőtt ember vagyok, aki nem enged az alkohol csábításának – egy ideig).
A Bermuda (a Jakab dinasztia legújabb vendéglátó ipari egysége) egy igen takaros kis ivóhely érzetét keltette. Már akkor kisebb tömeg toporgott a pult körül, amiből mindannyian leszűrtük, hogy ezen a bulin lesznek a legtöbben, egész KabinLázas pályafutásunk során. Izginek indult, bár ekkor még mindig nem éreztem a bizsergést (illetve de, egy más fajta bizsergést igen, de erről majd máskor, máshol).
Mindenki tett vett, hogy időben indulhasson a buli. Virágot száműztek, padokat pakoltak, dobszerelést próbáltak megfelelő módon összeállítani, de minden folyamat közül a lelkemnek legkedvesebb volt, amikor Ádám egy üveg sörrel állított oda hozzám és a kezembe nyomta, hogy igyak (mondtam már, hogy nem iszom?)
Kezdtek gyülekezni a népek! Befutottak a drága szüleim is, a mindenkori roadunkkal, aki máris kereste a megfelelő személyt, akit lehúzhat sörrel. Igazi opportunista! Megjelent a Kabai rocker légió (Jimmy slepje :D), akikkel nagyjából egy hónappal korábban az Aranyökör sörözőben tomboltunk együtt. Megérkeztek az én komáim is, akik lassan minden koncerten feltűnnek (köszönet érte nekik). Végül – hogy a kocsma oldala is végre kipúposodjon – megérkezett a Wan-Ted zenekar és kísérőtábora. Minden együtt volt, hogy kezdődjön egy igazi kocsmai metálkoncert (a szomszédok legnagyobb örömére).

Kilencet ütött már az óra, gyors beállás az Ősszel, ahogy mindig is toljuk, és höhő! Ez a dobcucc nem is szólt olyan fosul, mint ahogy gondoltam. Sőt összességében, abban a kis kocsmai szobában jobban hallottam minden hangszert, mint más koncerthelyszíneken úgy általában. Kezdett már bizseregni bennem a metálzene.
Amikor belecsaptunk az állatkodásba, a tömeg már feltöltötte a kis helyiséget. Öröm volt rájuk nézni. Gyorsan elmondtam egy rövid imát valakinek fenn, hogy ha lehet, ma ne sokszor basszam el – vagy ha igen, ne legyen annyira vészes, hogy komolyan zavarja a zenekart. A koncertről nem nagyon tudok részleteket írni. Igazából nekem a szokásos hajrengetegen és izomlázon keresztül kellett átlátni, így én maradtam a saját kis világomban, és hagytam, hogy a fiúk szórakoztassák a nagyérdeműt. Persze azért két dal között oda-oda lestem, hogy nem szaladt-e még szét a nép. Beszélek inkább röviden arról, hogy mi történt a buli után.
A szokásos „Gratulálok ez kurvajó volt!” és egyéb egó-masszázs után (amit persze imádunk és eme csodás szokás nélkül talán fele ennyi értelme sem lenne a zenélésnek) jöhetett a lazulás. A felmenőim akkorra már ugyan leléptek, de bízom benne, hogy egy kicsit azért büszkék a nagyfiukra. A nagy tömeghez képest viszonylag „gyorsan” kikértük az italokat, és miután realizálódott bennünk, hogy: „Úristen már háromnegyed tizenegy van!”, módosítottuk az aznap esti terveinket; A ladányi kocsmáknak ma mellőzni kell a jelenlétünket, maradtunk a Bermudában.
Jimmy barátunknak még volt néhány óra meló a Wan-Teddel, így őt most mellőztük a társaságból, Norbi pedig egyéb elfoglaltságainak tett eleget az est hátralévő részében, de azért igyekezett velünk is elegendő időt tölteni (akármilyen bunkhó parasztok is voltunk, úgy kb egész este). Ádám ismét meglengette vastag f… pénztárcáját és meghívott engem és a jau-komáimat egy korsó sörre. Köszi haver! Egy ideig még támasztottuk a falat, aztán, amint üresedett egy asztal gyorsan letelepedtünk, mert én már eléggé ki voltam tikkadva akkorra. Azért persze be-belestünk a Wan-Tedék zúzására is!

Ahogy jöttek mentek az italok, sikerült megismerni pár új arcot, és összefutni pár régivel is, akiket már jó ideje nem láttam. Nem egészen emlékszem már, mennyi pia után kiszaladtam a wc-re (fontos információ, ami alapul szolgál a következő Örkényi egypercesnek rövid  történetnek), és ahogy jöttem visszafelé a tömeg már annyira extázisban volt a zenétől, hogy (mások számára) kínosan intim pillanatokat élhettem meg, néhány kövér méretes, izzadt férfi testtel. Persze, ahogy visszatértem az asztalhoz, hogy folytassam az ivást, azonnal meg akartam osztani eme kellemes különös élményt a többiekkel. Murphy törvénye abban a pillanatban le is csapott az égből: a kulcsfontosságú mondanivalónál Jimmy és a Wan-Ted (ha-ha) abbahagyták a zenélést, és így az ordításom belengte az egész kocsmát! Szerencsére a bulizóknak volt humorérzékük – legalábbis remélem – ezért nem vertek a helyszínen laposra. Ha már itt tartunk, volt egy majdnem verekedés is, de szerencsére a józanész győzött. Mondhatjuk, hogy ez volt az a koncert, ahol túléltünk egy majdnem-verekedést.

A buli vége felé (amikor már csak 10! dal maradt a repertoárból) bekukkantottunk José barátommal, hogy megnézzük, hogy bírja Jimbó a fizikai megterhelést. Ahogy megpillantottam az arcát, láttam, a barátom már az utolsó tartalékait emészti fel. Egy kicsit sajnáltam szegényt, nehéz ez a rocksztár élet. Visszaültünk az asztalhoz, de láttam, hogy ott is közeledik a buli vége, úgyhogy szégyenszemre takarodót fújtunk. Még annyi mentális energiám maradt, hogy összeszedjem a nagy culáp öcsémet, és hogy elbúcsúzzak Ádámtól és Timitől. Akiket kihagytam az ebben az esetben nem a bunkhóság számlájára írható, hanem az elfogyasztott pia mennyiségnek, úgyhogy ezúton is most adok egy gondolatbeli pacsit mindenkinek, aki megjelent tegnap este, különösen köszönöm/köszönjük a bulit Jimmy szüleinek!
Az udvaron még gyorsan átestünk Norbival egy „Hogyan parkoljunk ki két autó közül anélkül, hogy rommá törnénk mindent” gyorstalpalón. Szerencsére sem személyi sem anyagi kár nem keletkezett a rövid tréning folyamán, így a Ford sikeresen földet ért a kocsma előtti „országúton”, hogy Norbert és szemrevaló útitársa a lemenő hold fényében elhajtsanak.
Még egy gyors pacsi annak, akit értünk, aztán irány a Pánya-mobil! Galamberegetés és böfögés közben gyorsan mindenki kényelmesen elhelyezkedett a verdában, majd izgató préselődések közepette áthajtottunk PÉladányba!

Zárógondolatként annyit tennék még hozzá, hogy a buli olyan jól sikerült, hogy szerintem a Top 3-as listára bekerült. Remélhetőleg a hangszerek tegnap sikeresen hazaértek a helyükre, és majd Jimmy-től is bocsánatot kérek egy doboz és/vagy üveg sörrel (ha épp nem vezet), hogy megléptünk az utolsó öt számról! Mindenkinek köszi, hogy ott voltatok. Nagyon jó hangulatot kanyarítottatok eme nívós este köré!

Találkozunk március 25-én a hajdúszoboszlói Rock Café-ban!

Tibi

...avagy "Tudom, hogy ti még erre nem vagytok felkészülve, de az unokáitok imádni fogják."

Ez a naplóbejegyzés az enyém lett. Döntsétek el ti, hogy ez jó vagy rossz. :D Tanult kollégám legutóbbi beszámolójából kiderült, hogy a februárunk igen jól kezdődött, és hát szerencsére a folytatásról is hasonlóan nyilatkozhatunk. Valóban nem indul rosszul ez az év zenekarozás szempontjából, ami nekem, aki egy ideje már egész rutinosan robogok a szopórolleren az élet egyéb területeit tekintve, bizony nagy dolog! A koncertezés mellett javában zajlik a stúdiózás is, készül az új anyag, amivel azért még elbíbelődünk egy darabig, szóval csak szép sorjában, mindent a maga idejében… :)
Az írás témáját adó aktualitás az, hogy a múlt pénteki budapesti koncertünkkel lezárult a februári őrület – de csak hogy átadja helyét a márciusinak! - , és még ha anyagilag nem is pont úgy jöttünk ki belőle, ahogy szerettük volna („Hát gyerekek, ez kurva drága egy zenekari próba volt…”), azért nem volt olyan rossz, mint amilyen költséges hobbi azt a statisztikákból gondolná az ember. Különben is, már megmondtam, hogy nem fogok a nézőszámok és a körülmények miatt picsogni - megteszik ezt helyettem mások rendszeresen. :D A lényeg, hogy amiért odamentünk, az végül is bejött; felöltöttük a miért-vágtok-mindig-ilyen-fejeket, hangosak voltunk és levittük a haját a tizenegy fős közönségünknek. Na de ahogy fentebb is mondtam, csak szép sorjában...

Az oda út szokásosnak volt mondható, ment az ökörködés, szisszentek a sörök (mindkettőben Tiborunk jeleskedett leginkább, mert mint a hosszabb túrák esetében legtöbbször, most is Jimi vezetett… ehehe), recsegtek a régi másolt kazetták (volt minden Marilyn Mansontól kezdve Tankcsapdán és Fiestán Junkieson át egészen a Rhapsody-ig… ez utóbbitól mai napig a falra tudok mászni, köszönhetően Peti csoporttársamnak, aki a koliban évekig bömböltette ezt a műanyag pátoszos giccsmetált, miközben én az utolsó sznikerszemet is odaadtam volna egy rendesen megdörrenő koszos riffért…), szóval semmi extra, semmi gikszer, rendben megérkeztünk a helyre. Leszámítva a reménytelennek tűnő parkolóhely keresést, de végül ezt is megoldottuk valahogy.
Az S8 Underground Clubról túl sokat nem írnék, nagyjából olyan, mint a legtöbb kis fővárosi klub… kicsi, sötét, nyirkos és dohos, a környéken nem járatos embernek nem egyszerű megtalálnia (legalábbis GPS nélkül), parkolóhelyről álmodni sem érdemes (legalábbis péntek este) – undergroundnak viszont underground. Mint ahogy az este is az volt.
Előttünk a helyi Praidson kezdett, akik stílusukat tekintve (dirty rock/r’n’r trió) kicsit eltértek az esemény többi résztvevője által képviselt vonal(ak)tól, (de mondjuk ugyanez ránk is igaz, még ha nem is ekkora mértékben). Engem leginkább a 90-es évek Tankcsapdájára emlékeztettek, de a frontember egészen biztosan csipázza a Moby Dicket is. :) Tisztességgel, becsülettel lenyomták a kb. 40 perces műsorukat, bár kicsit látszott rajtuk, hogy nem dobódtak fel a csekély számú hallgatóság láttán… pontosabban NEM láttán.
Ahogy lejöttek, mi már cuccoltunk is fel és egy nagyon rövid és tököléstől mentes beállás után kezdődhetett is a vergődés. Nem mondom, hogy életünk teljesítményét nyújtottuk a színpadon, de azért most is jól esett kiadni a hétköznapok során felgyűlt sok szart, és szerintem a kedves zenekari tagtársaim is így vannak ezzel. Szerencsére a hangzás is rendben volt. Külön örültem, hogy Timi kockás ingben volt Szilágyi Norbi barátom is el tudott jönni, ő ugyanis utoljára a megalakulásunk évében látott minket (ráadásul pont azon a Ladányi Nyáron, amit életünk harmadik legrosszabb koncertjeként tartunk számon), és már nagyon meg akartuk neki mutatni, hogy milyen egy KabinLáz koncert 2016-ban, összeszokott felállással, saját számokkal. Meg minden.
Ez sikerült is, úgyhogy kezdődhetett a lazulás.
A BFT pályafutását már régóta figyelemmel kísérem, és jó szívvel ajánlom is a bandát minden rockzene kedvelő ismerősöm figyelmébe, mert őszintén, hitelesen és kellő alázattal tolják ezt az itthon még mindig (sajnos) csak underground körökben népszerű amerikai típusú desert/drive rockot. Arról nem is beszélve, hogy a stoneRise Portalon keresztül (és azon kívül is) rengeteget tettek és tesznek a stílus hazai népszerűsítéséért, beleértve a mi kis bandánkat is. Természetesen élőben is ütöttek a dalok, a srácok színpadi megjelenése, közvetlen, barátságos viselkedése, a számok közötti laza, humoros átvezetők pedig mind sokat hozzátettek az élményhez. Majdnem megkedveltették velem a vezetést is… Szóval fasza volt, egy tétel ki lett pipálva a bakancslistámon.
A Prehistoric Pigsről azt olvastam előzetesen, hogy „olasz instrumentális stoner trió”, de már most szeretném jegyzőkönyvbe vetetni, hogy ez téves, ugyanis egészen biztos, hogy messzebbről érkeztek hozzánk a fiúk… néhány fényévvel legalábbis mindenképpen. A zenéjüket sem fedi le teljesen a stoner jelző, mert volt itt minden (jó, ének nem volt, de nem is hiányzott): finom kis utaztatós gitározgatás, szemfelakadós pszichedelia, tempóváltással bedurvuló porszívózás (fhúú az a basszushangzás!), fokozatosan felépülő, a végén katarzisig feszülő 15 perces dalmonstrumok… nem sorolom tovább, ezt hallani kell, méghozzá élőben, füstben, félhomályban, éjféltájt… úgy talál be igazán.
Sajnos az estét záró Acid Victoria buliját már nem várhattuk meg, de azért a szóndcsekkbe még belekukkantottunk, mert ők is jó arcok és a zenéjük is menő. Ők a nemrégiben megjelent Massive Ejaculation EP-jüket turnéztatják (nem semmi a dizájn), remélem, jól sikerült a bulijuk. :)

Hazafelé már eléggé félreállt a képünk, de azért két sikertelen kényelmetlen fingási alvási kísérlet között Tibivel még megalakítottuk a SeXőr nevű poszt-indusztriális poszt-minimál poszt-punk core szájdprodzsektünket, amit hamarosan aktivizálunk is (nehogy aszidd). S míg Jimink erőt gyűjtött a vezetéshez, mi két oldalról melengettük Ádámot a hátsó ülésen, hogy aki bekukkant a párás szélvédőn, az három kialvatlan, reszkető, szőrös férfiembert lásson összebújva a szerteszét létező sörös dobozok és mekis zacskók erdejében.
Én a magam részéről élveztem az estét, a fellépők odatették magukat, a hangzás jó volt (lent is, fent is), készült néhány előnyös fotó, 1-2 haver is eljött... soha rosszabbat.

Folyt. köv. Nyíregyházán, március 5-én.

Norbakka

U.i.: Köszönjük a pogit!

...avagy "Én vagyok a b*zi?! Akkor Rob mi???"

Újfent Jimi vagyok. Mielőtt elkezdeném a részletes beszámolót eme fergeteges hétvégéről, szeretnék elnézést kérni, ha esetleg túl mélyen belemegyek a rock és metál stílusok részletezésébe. Tudom, hogy ennyi fajta stílust már nem is lehet megjegyezni, meg hogy egyesek csak ilyen légből kapott „csak azért, mert jól hangzik” stílusok (mint pl. a „post” jelző bármilyen stílus elé, na attól a hideg kiráz), de 2016-ban sajnos már nem lehet elintézni egy-egy zenekart azzal, hogy rock, metál vagy blues. Annyira kiszélesedett mára ez a paletta, annyiféle zenekar van, hogy valahogy meg kell különböztetni őket. Egy egyszerű példa: Vegyük mondjuk a Black Sabbath-ot és teszem fel, a Rómeó vérzik-et. Egyszerű, fogyasztó embernek mindkettő csak „olyan rockos”. Pedig! Míg a Sabbath a doom-os, blues-os heavy metalt műveli, addig a Rómeó vérzik az úgynevezett dirty rock–ot tolja keményen. Ennyit a stílusokról, de ígérem, nem fogok túlzottan belemenni, de valahogy mégis meg kell különböztetni a bandák hovatartozását.

A kis műfaji kitérő után pedig ugorjunk át a főtémánkra. Arra, hogy 2016 úgy kezdődött számunkra, ahogy még mi sem gondoltuk volna. Már rögtön január 2-án volt egy kissé felejthető koncertünk a szoboszlói Rock Café-ban. Nem a hellyel és a körülményekkel volt gond. Egyszerűen nem éreztük aznap este a „mötált”. Volt aki a szilveszteri mámort pihente ki és voltak köztünk betegeskedők is. Viszont január második felében elég erősen megugrottak a fellépési lehetőségek a zenekar számára. Így történt az, hogy 2016 februárja a zenekar eddigi fennállásának legjobb hónapja lett; 4 koncertdátum és folyamatos stúdiómunkálatok színesítik az amúgy is „dögös” falinaptárunkat erre a hónapra. Amit már tavaly tudtunk, az a 02.13-as kabai buli és 02.26-os pesti koncert volt. Erre jöttek rá hirtelen a 02.12-es berettyóújfalui és 02.27-es nyíregyházi koncertek. Így hát két dupla koncertes hétvégének néztünk elébe. Ebből az egyiken már túl is vagyunk és bátran kijelenthetem, hogy jelentős szakmai tapasztalatokra és ismeretségekre tehettünk szert eme két buli révén.
Tehát az első bulink februárban Berettyóújfaluban öltött valóságot. Az egész úgy jött össze, hogy drága Gyuszkó sógorom felhívott, hogy vegyem már fel a kapcsolatot Schönstein Ferivel, a Kulacs Terasz tulajával, mert szeretné elhívni a Wan-Ted nevű másik zenekaromat (ahol dobolok, ha valaki még nem tudná :P). Felhívtam, elkezdtünk beszélgetni, hogy miről is lenne szó. Míg nem kiderült, hogy az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő debreceni Blackhoney és Low-Down zenekarok mellé keres még fellépőket. Gyorsan meg is tárgyaltuk, hogy a Wan-Ted, a maga blues-os, hardrockos, 4 órás repertoárjával oda nemigen lesz illő. „De a KabinLázzal szívesen elvállaljuk a bulit.” - szólt a fáma és egy gyors körbetelefonálás után már le is fixáltuk, hogy mi is részt veszünk eme sivatagi/mocsári hangulatú sludge/stoner/southern bulin.

A februári koncertekre nagyon sokat próbáltunk és minden bulira különböző repertoárt állítottunk össze. Igen már ezt is megtehetjük, hogy szortírozunk a dalok között. Jelenleg olyan 14-15 saját dalunk van, nem úgy, mint a kezdeti időkben, amikor azon kellett vitázni, hogy milyen feldolgozásokat tanuljunk meg a 4 saját szerzemény mellé.
Az újfalui koncertet kiváltképp vártuk. Tudniillik, lassan kijelenthetjük, hogy Berettyóújfaluba hazajárunk. Ebben a városban adtuk eddig a legtöbb koncertünket. Ha jól emlékszem immár 4. alkalommal tettük tiszteletünket, így már nem voltunk teljesen ismeretlenek a helyi közönség számára. Volt, aki kifejezetten miattunk jött el. Már a megérkezés elég viccesre sikeredett. A többiek szokásukhoz híven előbb érkeztek meg, mint én. Vagy szokásomhoz híven én késtem el már megint Timivel??? Nem tudom. :D A lényeg, hogy a többiek már lent voltak a Kulacsban. Elsőként Krisztiánnal (Tibi öccse) sikerült összefutni. Pacsizás után megpillantottam a Blackhoney és Low-Down tagokat. Gyorsan oda is mentem bemutatkozni, ahová Krisztián is követett. Mivel úgy mutatkoztam be, hogy Imi vagyok a KabinLázból, ezért mindenki a keresztnevét és a zenekar nevét mondta. Erre fel Krisztián is bemutatkozott, lepacsizott mindenkivel és ez a párbeszéd hangzott el:
 - Szia! Krisztián.
 - Szia! Low-Down Csaba.
 - Szia! Krisztián.
 - Szia! Low-Down Gábor.
 - Ti testvérek vagytok?
 - Nem, ez a zenekarunk neve!
Igaz, hogy én pont lemaradtam erről a párbeszédről, de amikor Timi mesélte a lépcsőn lefele menet, azt hittem beszarok! :D Egyébként már első benyomásra nagyon kedves volt mindenki, gyorsan meg is beszéltük Pongor Balázzsal, a Blackhoney frontemberével, hogy mindent használhatunk, nekünk csak a hangszereket kell levinnünk. Segítenek a beállásnál is, hogy faszán szóljon minden, az a lényeg, hogy nyomjunk egy jó bulit. Példa értékű hozzáállás, csak ezt tudom mondani.
Az estét a Dead Fury nevű zenekar kezdte a maga 4-5 dalos bemutatkozó koncertjével. Nem tudom, ki hova valósi, de ha jól hallottam, helyi érdekeltségű a zenekar. A szemtelenül fiatal srácok (az átlag életkor kb. 17 lehetett a zenekaron belül) amolyan death metál szerűséget próbáltak tolni egy kis trash ízzel vegyítve. Dicséretes az energiájuk és a próbálkozásuk, de van még hova fejlődniük jócskán. „Egyébként annak idején mi sem kezdtük másként”. - mondtam Tibinek, mire a következő vicces párbeszéd alakult ki kettőnk közt:
 - Igen, csak mi azért nem kezdtünk ilyen kemény zenékkel.
 - Ja, mi is Nirvana, TCS meg Judas Priest számokat toltunk kezdetben.
 - Judas Priest? Blaaaaaaaa…
 - Mi van, nem szereted a Judast?
 - Nem.
 - Te buzi!
 - Én vagyok a buzi?! Akkor Rob mi??? (Rob Halford, a Judas Priest frontembere köztudottan meleg).
Na hát ezen újfent beszartam :D
A Dead Fury koncertjén sok barát, haver és szülő is megjelent, akik büszkén fotózgatták csemetéiket az első bulin. Szívet melengető látvány volt. Egy gyors átszerelést és egy még gyorsabb beállást követően ránk került a sor. A szülők és a haverok egy része el is ment. Őket olyan helyi arcok váltották, akik addig kint beszélgettek vagy a pultnál iszogattak, köztük a Blackhoney, a Low-Down teljes legénysége és olyan helyi legendák, mint Serdült Tibi (Szelephézag) vagy Pásztor Tomi (ex-Pluto). A megboldogult NewVillageCrew egy része is tiszteletét tette és még volt zenész társam, Hajdú Tibi is megjelent, akivel annak idején, még ha rövid ideig is de együtt zenéltünk a szintén már múltidős Battery zenekarban. (Egyébként iszonyat tehetséges gitáros a srác.) Szóval minden adott volt egy hatalmas zúzdához. A műsorunkat leszűkítettük a legkeményebb nótákra, a régiek közül is csak kettőt játszottunk. Beleadtunk apait-anyait és egy-két hibát eltekintve, majdnem hibátlan metált toltunk az újfaluiak arcába. Az emberek arcán lehetett látni, hogy élvezik a zenénket; bólogattak, mosolyogtak, elismerő biccentéseket tettek. Ezen az estén debütált a legújabb szerzeményünk a Narkolepszia is. Szinte már hagyománnyá válik, hogy az új dalainkat Berettyóújfaluban játsszuk először. Valahogy mindig így jön ki a lépés. A közönség nagyon jól fogadta az új nótát is, annak ellenére, hogy sikeresen elbasztuk, mert kihagytunk egy taktust. Nyilván ezt csak mi vettük észre. Volt pogó is Krisztiánék jóvoltából, ami elégé feldobta a műsorunkat záró elég punkosra sikeredett Sehogy se’ jó című tételünket. Összességében elmondhatjuk, hogy nagyszerű koncerten vagyunk túl. A közönség remek volt, hiba egy-kettő, és még mi is élveztük kurvára a bulit. Egyetlen zavaró tényező lehetett csak, ami a végén derült ki. Balázzsal egy picit elbeszéltünk egymás mellett és az erősítőjén rajta maradt a torzítás, én meg rátoltam a pedálom torzítását is és így egy eléggé Ossianos metálkásás hangzás jött ki a gitárból, de utólag visszakérdezve ez se tűnt fel sok mindenkinek.

Utánunk közvetlenül az est legjobban várt csapata, a Blackhoney csapott a húrokba. Hihetetlen energiával és percizitással működik ez a trió. Először hallottam/láttam őket élőben és meg kell valljam, majdnem padlót fogtam. Már a kezdő daluk intrója annyira sötét és sejtelmes volt, mintha egy horrorfilmben lennénk. A fiúk zenéjében minden van: doom, trash, southern, sludge. Így eléggé nehéz is őket behatárolni. Legjobban talán az Apey and the Pea hármasához tudnám hasonlítani őket. A stílusuk szorosan követi az előbb említett triót.  Hibátlan bulit nyomtak a srácok, amit rendesen végig is bólogattunk sokad magunkkal.
Az est utolsó fellépője a szintén debreceni Low-Down volt. A fiúk tisztességesen és nagyon lazán vezették le ezt a fantasztikus estét. Zenéjük szinte teljesen úgynevezett redneck metál volt, tele délies ízekkel, valahol a Pantera és a Down között félúton. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a műsoruk végén eltolták a Pantera I’m Broken-jét. Na hát az volt csak igazán hab a tortán. Azt hittem, hogy már soha nem fogom élőben hallani ezt a dalt.
Végtelenül szimpatikus és jó arc volt mindenki. A végén összeálltunk egy közös képre, hogy megörökítsük az utókornak, hogy ez a négy banda összefogott és nyomtak egy hatalmas bulit. Sajnos Norbiék ezután már mentek is haza, mert Ádámnak szokás szerint másnap meló volt. Én még maradtam és iszogattam egy kicsit Blackhoney-ékkal, pár Jäger és whisky mellett egyetértettünk abban, hogy ennek a közös bazseválásnak még lesz jövője.

Másnap pihentünk egy kicsit és este már Kabán pakoltunk fel a kultikus Aranyökör színpadára. Mára már akár azt is mondhatnánk, hogy a Diktátor 30 éves turnéjának lassan mi vagyunk a vendég zenekara. Nagyon sok helyre eljutottunk már nekik köszönhetően és ezért hatalmas respect nekik. Cuccot és időt nem sajnálva szolgáltatják nekünk a lehetőségeket. Kabán se először léptünk már fel, így hát elmondhatjuk, hogy ez az ismerős pályák hétvégéje is volt egyben. Ezen az estén a helyi aktivitás nem volt akkora, mint legutóbb, viszont helyettük több volt kollegám is jelen volt, akik rendkívül élvezték az estét. Egy kicsit már fáradtan és lenyugodva álltunk színpadra, talán ennek is köszönhető, hogy életünk leglazább, legtisztább, legpontosabb koncertjét adtuk. Hibák és malőrök nélkül, halál nyugodtan. Egy pici botlásunk volt, amikor Tibi az Ősznek valami más takjelet állított be és erősen doomosan kezdtük az amúgy tempósabbra írt dalt, de hamar kikorrigáltuk ezt is és visszatértünk az alaptempóba. A közönségre itt sem lehetett panasz, mert Kiss Imi és Pongrácz Lali barátaim megcsinálták a hangulatot a többieknek. Végig énekelték és tombolták a koncertet a színpad előtt. Ezen az estén egy szokatlan kérésnek is eleget tettünk. Kiss Imre barátom kedvéért beraktuk a repertoárba a már régen nem játszott Mindenki Lázad című „ős KabinLáz” nótát is. Hihetetlen, de akkorát szólt ez a régen nem játszott dal, hogy öröm volt gitározni. Persze Imi szóról szóra betanulta a szöveget és velünk énekelte. Szívet melengető volt. Műsorunk után átadtuk a léceket a kultikus animalmetáljáról híres Diktátornak és egy rövid átszerelés után már szólt is a Macskaszemű ember, a Kőcsirke meg a Gyilkos maci. Eközben mi újabb gratulációkat fogadtunk és elfogyasztottunk pár üveg sert és egy-két feles jóféle páleszt. Míg mi iszogattunk, Norbertünk egy szemrevaló lánykával folytatott kulturális eszmecserét és eközben még egy elmaradhatatlan kocsmaverekedés is lezajlott. Vérbeli, falusi kocsmakoncert, elmaradhatatlan „Azt mondtad, kurvaanyám??” verekedéssel.

Összességében elmondhatjuk, hogy egy sikeres hétvégét zártunk ezzel a két koncerttel. Az egyiken hasznos kapcsolatokat alakítottunk ki, amellett, hogy több új követőt is szereztünk magunk mellé. A másikon meg lazán, letisztultan mutattuk meg, hogy mit is jelent az a sok próba. Már egyre többen mondják, hogy kezd összeérni a zenekar és hogy jelentőset fejlődtünk az Ébredés EP óta. Pedig mi már arra is azt mondtuk, hogy „woáááááááúúúú”!
Nem adjuk fel és gőzerővel nyomjuk tovább. Készülünk a következő duplahétvégére, ami azért is lesz érdekes és szöges ellentéte eme két koncertnek, mert most két ismeretlen pályán fogunk zúzni. Pénteken Budapesten az olasz instru/stoner brigád, a Prehistoric Pigs előtt, szombaton pedig ismét a Diktátor vendégei leszünk Nyíregyházán.
Na eleget pofáztam már, a következő blogot átpasszolom Norbertnek.
Mötáááál!!!! :D

Jimi