...avagy "te mondd, hogy engedjenek be a beksztédzsbe, a te hangod mélyebb..."
Először is BÚÉK minden kedves barátunknak és köszönjük, hogy 2015-ben is eljöttetek a bulikra, letöltöttétek/hallgattátok az Ébredés és Álomféreg anyagokat, szavaztatok ránk a Dobbantós közönségszavazáson, lájkoltatok, kommenteltetek, olvastátok a blogot, vagyis velünk toltátok a rockot az elmúlt évben! Elmondhatjuk, hogy a 2015-ös a KabinLáz éve volt, több a pozitív emlék mint a negatív, és azon vagyunk, hogy az idei is hasonlóan faszára kerekedjen ki. Vagy még jobbra.
Az újévet már másodikán elkezdtük, hála a Vezérnek és elpusztíthatatlan zenekarának. Rövid időn belül már a harmadik bulit hoztuk össze velük (februárban esedékes a negyedik), úgyhogy ezt akár nevezhetjük „közös turnénak” is – már ha nem hangzana hülyén 2016-ban, kishazánkban ez a barokkosan túlzó kifejezés.
Nagyon vártuk ezt a koncertet, mert a környékünk egyetlen rock klubjának programjába nagyon nem egyszerű bekerülni. Hogy finoman fogalmazzak. De ez is csak azt mutatja, mennyire felfutott a Rock Cafe, mióta legutóbb ott jártunk (még az S.R.B.-vel, az iwiw és az msn idejében, amikor még úgy kellett lehajolnunk a szekérről jártunkban-keltünkben, hogy ki tudjuk inni a vizet a patanyomból, de azt is csak akkor lehetett, amikor esett, és bizony iparkodnunk kellett, mert az élelmesebbje kiitta előlünk). Szóval vártuk az estét, csak hát mire eljött, olyan dög betegek voltunk mind a négyen, hogy a kocsiban leginkább csak keheléssel meg szörtyögéssel morzéztunk nagy sztorizások helyett. Aztán a helyszínen szégyenszemre megittunk fejenként 3 kübli gyümölcsteát, így sikerült valahogy kihúzni a végéig. Egyedül Ádámnak volt úgy-ahogy emberi ábrázata a bandából, ezért ő az este folyamán elkortyolt két (!) egész korsó sört is, ezért nem vertek minket össze a rokkerek neki egyértelműen ez volt az egyik legemlékezetesebb bulija idén. Tudniillik legtöbbször sofőrnek van befogva.
Többé-kevésbé sikerült eljátszanunk a 10 dalos repertoárunkat - Ádám még egy húrszakítós mutatványt is bemutatott az Álomféreg alatt (örök hála Samunak, amiért velünk ellentétben megtartotta a lélekjelenlétét és percek alatt megoldotta a problémát) -, de azért nem ez volt életünk teljesítménye. Szerencsére ez a közönség reakcióin nem látszott, amennyire meg tudtam állapítani két köhögés között, tökre örültek nekünk.
A Diktátor koncertjét ezúttal nem a küzdőtéren, hanem a hátsószobában teázgatva néztük végig, de arra azért vigyáztunk, hogy ugyanolyan állatok legyünk jó legyen a hangulat, mint rendesen. :D Feltűnt például, hogy egyre több részletet tudunk idézni az elpusztíthatatlan klasszikusok szövegeiből (méghozzá pont jókor időzítve és a megfelelő hangsúllyal, pl. „Meg-dög-lesz!”), meg az is, hogy Ádám döbbenetesen hasonlít Jimi Hendrixre, persze csak ha nem beszél és sötétben nézzük napszemüvegben, háttal.
A lényeg, hogy úgy is jó volt végre a Rock Caféban vergődni, hogy utána napokig az ágyban csináltam ugyanezt rettenetes kínok és mindenféle szertehagyott remények bejglimaradék meg szúrós kekszmorzsa között. :)
Folyt. köv. februárban.
Ja és tudom, hogy hihetetlen, de most voltak lányok is.
Norbi
(a mellékelt képen Tiborunk látható, amint éppen szintén nagyon hasonlít egy közismert személyre)
Csak a szokásos :D
