...avagy kígyózás a megtermett, izzadt férfitestek között
Üdv mindenkinek! Rendhagyó blog következik, amit most nem két fénylő irodalmárunk (Jimmy és/vagy Norbi) tolla billentyűzete gépel nektek. Annak a marha dobosnak az írása következik, akit a KabinLáz koncerteken láthattok (más dobosok hangszereit tönkretenni).
A nádudvari koncertre talán én voltam a legkevésbé ráhangolódva a csapatból. Jimmynek és Norbinak más okokból úgy gondolom lényegesen fontosabb volt ez a buli. Talán ezért is voltam annyira felszabadult aznap este (vagy mert végre letehettem az aznapi szolgálatot), hogy a turnébusz Jimmy autója, megint az én hülyeségemtől zengett egész úton.
Mire a koncerthelyszínre értünk, Norbi már a helyszínen volt, bár ezt a ladányi indulás előtt tudtuk, mivel Jimmy anyukája kétségbeesetten telefonált, hogy hol vagyunk már, hisz – ahogy említettem fél mondattal ezelőtt is – Norbi már ott volt! Gyors kipakolás a verdából, közben pár velős poént megint megcsengettem, amivel Ádám mentális állapotát még inkább a 0 felé kezdtem tendáltatni. Norbi meg is kérdezte: „Mit ittál?” (Természetesen semmit, hiszen józan életű, felelősségteljes felnőtt ember vagyok, aki nem enged az alkohol csábításának – egy ideig).
A Bermuda (a Jakab dinasztia legújabb vendéglátó ipari egysége) egy igen takaros kis ivóhely érzetét keltette. Már akkor kisebb tömeg toporgott a pult körül, amiből mindannyian leszűrtük, hogy ezen a bulin lesznek a legtöbben, egész KabinLázas pályafutásunk során. Izginek indult, bár ekkor még mindig nem éreztem a bizsergést (illetve de, egy más fajta bizsergést igen, de erről majd máskor, máshol).
Mindenki tett vett, hogy időben indulhasson a buli. Virágot száműztek, padokat pakoltak, dobszerelést próbáltak megfelelő módon összeállítani, de minden folyamat közül a lelkemnek legkedvesebb volt, amikor Ádám egy üveg sörrel állított oda hozzám és a kezembe nyomta, hogy igyak (mondtam már, hogy nem iszom?)
Kezdtek gyülekezni a népek! Befutottak a drága szüleim is, a mindenkori roadunkkal, aki máris kereste a megfelelő személyt, akit lehúzhat sörrel. Igazi opportunista! Megjelent a Kabai rocker légió (Jimmy slepje :D), akikkel nagyjából egy hónappal korábban az Aranyökör sörözőben tomboltunk együtt. Megérkeztek az én komáim is, akik lassan minden koncerten feltűnnek (köszönet érte nekik). Végül – hogy a kocsma oldala is végre kipúposodjon – megérkezett a Wan-Ted zenekar és kísérőtábora. Minden együtt volt, hogy kezdődjön egy igazi kocsmai metálkoncert (a szomszédok legnagyobb örömére).
Kilencet ütött már az óra, gyors beállás az Ősszel, ahogy mindig is toljuk, és höhő! Ez a dobcucc nem is szólt olyan fosul, mint ahogy gondoltam. Sőt összességében, abban a kis kocsmai szobában jobban hallottam minden hangszert, mint más koncerthelyszíneken úgy általában. Kezdett már bizseregni bennem a metálzene.
Amikor belecsaptunk az állatkodásba, a tömeg már feltöltötte a kis helyiséget. Öröm volt rájuk nézni. Gyorsan elmondtam egy rövid imát valakinek fenn, hogy ha lehet, ma ne sokszor basszam el – vagy ha igen, ne legyen annyira vészes, hogy komolyan zavarja a zenekart. A koncertről nem nagyon tudok részleteket írni. Igazából nekem a szokásos hajrengetegen és izomlázon keresztül kellett átlátni, így én maradtam a saját kis világomban, és hagytam, hogy a fiúk szórakoztassák a nagyérdeműt. Persze azért két dal között oda-oda lestem, hogy nem szaladt-e még szét a nép. Beszélek inkább röviden arról, hogy mi történt a buli után.
A szokásos „Gratulálok ez kurvajó volt!” és egyéb egó-masszázs után (amit persze imádunk és eme csodás szokás nélkül talán fele ennyi értelme sem lenne a zenélésnek) jöhetett a lazulás. A felmenőim akkorra már ugyan leléptek, de bízom benne, hogy egy kicsit azért büszkék a nagyfiukra. A nagy tömeghez képest viszonylag „gyorsan” kikértük az italokat, és miután realizálódott bennünk, hogy: „Úristen már háromnegyed tizenegy van!”, módosítottuk az aznap esti terveinket; A ladányi kocsmáknak ma mellőzni kell a jelenlétünket, maradtunk a Bermudában.
Jimmy barátunknak még volt néhány óra meló a Wan-Teddel, így őt most mellőztük a társaságból, Norbi pedig egyéb elfoglaltságainak tett eleget az est hátralévő részében, de azért igyekezett velünk is elegendő időt tölteni (akármilyen bunkhó parasztok is voltunk, úgy kb egész este). Ádám ismét meglengette vastag f… pénztárcáját és meghívott engem és a jau-komáimat egy korsó sörre. Köszi haver! Egy ideig még támasztottuk a falat, aztán, amint üresedett egy asztal gyorsan letelepedtünk, mert én már eléggé ki voltam tikkadva akkorra. Azért persze be-belestünk a Wan-Tedék zúzására is!
Ahogy jöttek mentek az italok, sikerült megismerni pár új arcot, és összefutni pár régivel is, akiket már jó ideje nem láttam. Nem egészen emlékszem már, mennyi pia után kiszaladtam a wc-re (fontos információ, ami alapul szolgál a következő Örkényi egypercesnek rövid történetnek), és ahogy jöttem visszafelé a tömeg már annyira extázisban volt a zenétől, hogy (mások számára) kínosan intim pillanatokat élhettem meg, néhány kövér méretes, izzadt férfi testtel. Persze, ahogy visszatértem az asztalhoz, hogy folytassam az ivást, azonnal meg akartam osztani eme kellemes különös élményt a többiekkel. Murphy törvénye abban a pillanatban le is csapott az égből: a kulcsfontosságú mondanivalónál Jimmy és a Wan-Ted (ha-ha) abbahagyták a zenélést, és így az ordításom belengte az egész kocsmát! Szerencsére a bulizóknak volt humorérzékük – legalábbis remélem – ezért nem vertek a helyszínen laposra. Ha már itt tartunk, volt egy majdnem verekedés is, de szerencsére a józanész győzött. Mondhatjuk, hogy ez volt az a koncert, ahol túléltünk egy majdnem-verekedést.
A buli vége felé (amikor már csak 10! dal maradt a repertoárból) bekukkantottunk José barátommal, hogy megnézzük, hogy bírja Jimbó a fizikai megterhelést. Ahogy megpillantottam az arcát, láttam, a barátom már az utolsó tartalékait emészti fel. Egy kicsit sajnáltam szegényt, nehéz ez a rocksztár élet. Visszaültünk az asztalhoz, de láttam, hogy ott is közeledik a buli vége, úgyhogy szégyenszemre takarodót fújtunk. Még annyi mentális energiám maradt, hogy összeszedjem a nagy culáp öcsémet, és hogy elbúcsúzzak Ádámtól és Timitől. Akiket kihagytam az ebben az esetben nem a bunkhóság számlájára írható, hanem az elfogyasztott pia mennyiségnek, úgyhogy ezúton is most adok egy gondolatbeli pacsit mindenkinek, aki megjelent tegnap este, különösen köszönöm/köszönjük a bulit Jimmy szüleinek!
Az udvaron még gyorsan átestünk Norbival egy „Hogyan parkoljunk ki két autó közül anélkül, hogy rommá törnénk mindent” gyorstalpalón. Szerencsére sem személyi sem anyagi kár nem keletkezett a rövid tréning folyamán, így a Ford sikeresen földet ért a kocsma előtti „országúton”, hogy Norbert és szemrevaló útitársa a lemenő hold fényében elhajtsanak.
Még egy gyors pacsi annak, akit értünk, aztán irány a Pánya-mobil! Galamberegetés és böfögés közben gyorsan mindenki kényelmesen elhelyezkedett a verdában, majd izgató préselődések közepette áthajtottunk PÉladányba!
Zárógondolatként annyit tennék még hozzá, hogy a buli olyan jól sikerült, hogy szerintem a Top 3-as listára bekerült. Remélhetőleg a hangszerek tegnap sikeresen hazaértek a helyükre, és majd Jimmy-től is bocsánatot kérek egy doboz és/vagy üveg sörrel (ha épp nem vezet), hogy megléptünk az utolsó öt számról! Mindenkinek köszi, hogy ott voltatok. Nagyon jó hangulatot kanyarítottatok eme nívós este köré!
Találkozunk március 25-én a hajdúszoboszlói Rock Café-ban!
Tibi
