...avagy az idei SzobRockról (a dobos szemével)
Ez a cikk azért született, mert azt mondták. Lehetséges, hogy más hangulatú lesz, mint amit eddig olvashattatok, szóval akinek nem tetszik, az nyugodtan fejtse ki a véleményét és ezután nem kell többé írnom. :D Na vágjunk bele!
Múlt hónapban rekord mennyiségű próbát tartottunk, mert tudtuk, hogy március havának 29-ik napján Hajdúszoboszlón, a SzobRock elnevezésű tehetségkutatón fogunk játszani. A rengeteg próba alatt szó szerint az agyunkba égett a négy dal, amit előadni készültünk. Tehát mondhatjuk, hogy a számos gyakorlással töltött idő megérte.
Amikor végre felvirradt a nagy nap, különleges nyugalommal készültem a fellépésre (sajnos a többiek délelőtti lelkiállapotáról nem tudok nyilatkozni, bár valahogy úgy rémlik, hogy Norbi többször is a toalett vendége volt). Szóval miután felkeltem és végigböngésztem néhány száz varázslóskártyát, magamra öltöttem a fellépős gúnyát, és elköltöttem egy romantikus ebédet saját magammal. Az étteremben találkoztam a Panama Magic dobosával, aki elmondta, hogy - technikai okok miatt - sajnos nem tudnak fellépni.
A kiváló és kiadós ebéd után felnyaláboltam a duplázó pedált, a cintányérokat és a kisdobot, és kerékpárral elindultam az állomásra, mer' a vonat ingyen van. Akkor még nem tudtam, hogy rácseszek, hogy vonattal mentünk át. A vasútállomáson összetalálkoztam a zenekar kedvenc managerével, Ágnessel, Norbival és Vonával, aki már akkor szoros kapcsolatba került némi alkohollal. Gyors infócsere, pacsizás és néhány jól sikerült kép után (na meg persze sör után) felmásztunk a gyorsvonatra, majd két megálló után lefelé. Ekkor következett életem második leghosszabb gyaloglása Szoboszlón. A koncertmotyó súlya alatt vánszorogva ismét készült pár kép, és megismerkedtünk a város flórájával és faunájával. Közben persze ment a spekula, hogy vajon milyen lesz a többi zenekar, meg hogy vajon kinek volt több esze nálunk, hogy nem cipelte végig a felszerelést a Rákóczi utcán.
Végül aztán megérkeztünk a koncert helyszínére. Néhány perc ücsörgés után máris ránk parancsoltak, hogy lőjük be a dobot, amit meg is tettünk, miközben jó koncert előtti élmény gyanánt kiverték a reflektorokkal a szemeimet. A gyors beállítás után kis segítséggel kipakoltunk a közös öltözőbe, majd megérkezett a zenekar hiányzó gitárosa és barátnője is (mármint a gitáros barátnője, nem az egész zenekaré! - Norbi).
Rövid megbeszélés után valakinek eszébe jutott, hogy van a közelben egy kocsma, ahol elő lehet melegíteni a hangulatot. Én persze nem mentem, mivel jó szokásomhoz híven másnap hajnal háromnegyed négyre mentem dolgozni (ami az óraátállítás miatt aznap hajnalban pont háromnegyed háromra esett). A többiek tehát a kocsma felé vették az irányt, én pedig kicsit melegítgettem elgémberedett tagjaimat, és ismerkedtem a "rivális" zenekarok tagjaival.
Nem sokkal később (talán egy vagy két sör elteltével) a csapat visszatért a tett helyszínére, és elkezdődött a koncert előtti felvezető és melegítő kör. Gitárhangolás, hangszálhangolás, ízületek melegítése, majd az ismételt hang beállítás, aminek kifejezetten nem örültem (mivel akkor még azt hittem, ismét le kell majd pakolnom).
Aztán megjött a zsűri kis csapata, csupa neves ember, köztük pedig a nemezisem, aki tavaly októberben a Kelet Undergroundon kissé keményebben véleményezett, mint amit gyermeki lelkem elviselt volna. Ekkor kezdődött nálam is az az izgalmi állapot, ami Norbit már reggel óta kerülgette.
Elkezdődött a koncert. A nyitó számunk az Ébredés című dal volt, ami közép lassú tempójával és kellemes zúzásával kiváló volt arra, hogy az előttünk lévő akusztikus hangzásban ragadt füleket kitisztítsa és áthangolja a metál zenére. Ezután még két hasonló nótát nyomtunk el, az Egyszer és az Álomféreg címűeket. A fellépés záródala - a kedvencem, a Sehogy se' jó - számomra maga volt a pokol ezen a bulin. A mai napig sem tudom pontosan, hogyan történhetett, hogy a duplázó pedál a dal első duplázós részénél fogta magát és széthullott. Azonnali pánik után próbáltam rendszerezni az elmémet, és átdolgozni a dalt egyetlenegy lábdobra. Aztán jött a második gondolat, hogy vajon mi is történt a pedállal. Miután felmértem a helyzetet, hogy fizikai kár nem keletkezett, folytattam a dobolást, bár ez a durva kizökkenés pontosan elég volt arra, hogy végül elgányoljam a dalt.
A többiek úgy érzem, sokkal jobbak voltak (ismét), mint én, és ennek igazán örülök, hiszen mint később kiderült, Norbertünk énekesi különdíjban részesült. Végül aztán a zsűritől egészen kellemes értékelést kaptunk, így nyugodt szívvel sétáltam ki az állomásra.
A megmérettetés remek élmény volt, bárcsak láthattam volna a többi fellépőt is! A munka ezután úgy érzem, még nagyobb lendülettel folytatódhat. És folytatódik is!
Tibi
