...avagy "ott a kísértet a ganénáá'!"
Először is, ami a lényeg: egy alig 5000 fős alföldi település falunap-szerű ingyenes rendezvényére meghívni az Apey and the Pea-t minimum bátorságra (és nem mellesleg jó ízlésre) vall. Ez a szemlélet szembemegy mindennel, amit ez a divat után mászó, a kereskedelmi média farvizén úszó profitorientált fesztiválipar képvisel az utóbbi 15-20 évben. Nagy bevállalósság és kemény tök kellett ehhez a szervezők részéről – még úgy is, hogy a 18. Betyár Napok első estéje ezúttal is rockfesztiválként lett meghirdetve. Ez itt a lényeg, kéremszépen, minden más csupán részletkérdés, sztorizgatás, estimese.
Biztosan tudjátok, hogy márciusban ötévi kitartó próbálkozás (és persze következetes, kemény munka) után sikerült végre első helyen végeznünk az Öröm a Zene tehetségkutató sorozat hajdúszoboszlói állomásán, lezárva ezzel egy fejezetet a zenekar életében. Ebből logikusan következik, hogy nem indulunk több tehetségkutatón, hiszen az nem lenne korrekt a nálunk fiatalabb, tapasztalatlanabb zenekarokkal szemben – én legalábbis így gondolom. Ugyanakkor egy-két kivételt mégis muszáj tennünk, mert ha nem ragadjuk meg a lehetőségeket – kár lenne szépíteni –, esélyünk sincs bekerülni a fesztiválok programjába. Így volt ez most Kondoroson is, ahol a Betyár Napok keretében megrendezett IV. Kondorosi Rockfesztivál keretében megrendezett I. Betyár Rockzenei Tehetségkutató keretében (háá! :D) léptünk színpadra július 13-án.
Azt eddig is tudtuk, hogy Kondoros jó hely, de most már azt is láthattuk, hogy milyen szép és barátságos a település – központban a Csárdával és annak udvarával, amely helyet adott a rendezvénynek. Összefutottunk pár ismerős arccal is, akik júniusban a Szikrafeszten látták a bulinkat, és annak rendje és módja szerint örvendeztünk egymásnak.
A felvarrós-napszemcsis amcsi rockos Waste of Skin és a kaliforniai deszkás punkot a tipikusan elégedetlenkedő/kritikus magyaros rockkal keverő Intruders után, harmadikként kaptuk meg a színpadot egy gyorsan tovaröppenő negyedórára, amit igyekeztünk színig tölteni kabinlázas energiával. Nem tudom, mennyire sikerült, és azt sem, hogy kívülről mennyire szólt jól a precízen összeválogatott háromdalos programunk, mindenesetre a végére rendesen lihegtünk a 38 fokban. Utánunk a frontcsajos popzenét játszó Over 3, a modern rockos Jack´n`Crack és a leginkább a Jimmyvel közös régi zenekaromra, az S.R.B.-re hajazó Folkroll versengett a háromtagú zsűri kegyeiért.
Lehet, hogy nem vet rám jó fényt, de akkor is leírom (mert ugye ez a blog az őszinteség és szókimondás jegyében jött létre a zenekar indulásával nagyjából egy időben): ha nem úgy alakul a végeredmény, ahogy alakult, valószínűleg más irányt venne ez az írás ettől a ponttól kezdve, és egy hosszan kanyargó, szóismétléseket kerülő fikaáradatot olvasnál e helyett a laza kis beszámoló helyett. Egy csúnya incidens mellett mégsem mehetek el szó nélkül. Kínos élmény volt még hallgatni is, amikor az egyik zsűritag hosszasan méltatta XY zenekart az általuk eljátszott ismert hazai feldolgozásért, hogy milyen frappáns és aktuális a szövege, és hogy ebből kellene több, jó az irány, hajrá. Szegény srácok csak bólogattak a színpadon mosolyogva, nyilván őket is zavarba ejtette ez a helyzet… mert gondolom, a zsűrivel ellentétben ők tisztában voltak vele, hogy ezt a dalt Barbaró Attila és Halász Feri írta, a Depresszió Egy életen át című albumán jelent meg, 2004-ben hatalmas sláger volt, a klipje naponta ötször lement a viván, jelenleg pedig 100 000 megtekintésnél jár a jutubon…
A csárdában megtartott zártkörű értékelésen – mely közben odakint a Mudfield műsorával elkezdődött az igazi rockfesztivál – szintén elhangzott pár olyan mondat a zsűritagok szájából, amelyek elnéző mosolyra vagy éppen visszafogott sustorgásra késztettek bennünket. Persze nem lehet elvárni senkitől, hogy minden stílus minden irányzatának mindenféle változatával kapcsolatban naprakész legyen, és így is sok hasznos tanácsot begyűjthettünk, szóval hála, köszönet és őszinte mély tisztelet mindhárom zsűritag felé. És még egyszer hangsúlyozom, ekkor még nem tudtuk az eredményt, csupán a nyilvánvalóan építőnek szánt kritikák és észrevételek némelyike engedett arra következtetni, hogy "nem jött át a produkciónk". Az majd csak késő este, a koncertek közötti szünetben derült ki, hogy valójában nagyon is értették, mit akarunk mi ezzel a muzsikával. Szebben fogalmazva: a szakmai nézőponton túllépve, képesek voltak befogadni azt a hangulati/spirituális többletet is, ami ezt az egész kabinlázas világot jellemzi (beleértve a dalokat, szövegeket, élő előadásmódot, klipeket, megjelenést stb), és amelyen keresztül igyekszünk az általunk fontosnak tartott értékeket és érzelmeket átadni az arra vevő közönségünknek.
A Leander Killst most láttam harmadjára, és szerintem – hogy Andrásik Remo tündérkeresztapánkat idézzem – most voltak a legjobbak. Elképzelhető mondjuk, hogy részben azért tűnhetett így számomra, mert az elmúlt egy-másfél évben elkerülhetetlenül megismerkedtem a diszkográfiájukkal drága Csillámnak köszönhetően. Mindegy, jó buli volt, a koncertjükre már szépen megtelt a rét is emberekkel.
És akkor eljött a pillanat, amire egész este vártunk, ami miatt órákig ettük a reszeltet, hogy na vajon hogy értékelik ezek a jóemberek a mi sárrétifajta metálunkat. De úgy képzeld el, hogy addigra már mindenféle bálizenészeknek elhordtuk a tisztelt ítészeket egymás közt, és – mint ahogy már említettem – a nyakunkat tettük volna rá, hogy nem jött be nekik a zenénk. Szóval volt nagy hüledezés meg ölelkezés, amikor a konferanszié srác bemondta a mikrofonba, hogy a délutáni tehetségkutató első helyezettje a KabinLáz. Sajnálom, hogy a bíráló bizottság tagjai nem várhatták meg az eredményhirdetést, jó lett volna lepacsizni és beszélgetni velük, mert őszintén mondom, nagyon meglepett a helyezés. Szeretem a pozitív csalódásokat és szerencsére igen gyakran van részem bennük, mivel meglehetősen pesszimista ember vagyok. :D
Az örömmámor levezetéseként, éjféltájban volt szerencsénk megtekinteni a már említett Apey and the Pea hangversenyét, ami… hát… tökmindegy mit pötyögök, mert ezt látni kell. De azért megkísérlem leírni azt a hangulatot.
Képzeld el a falu főterét a koromsötét éjszakában... a nádtetős csárda fehéren világító kéményéről gólya bámul mereven, először azt hiszed, szobor, de aztán feléd fordítja a tekintetét… az udvaron, a gémeskúttal szemben felállított kis színpad mögött nyomasztóan magasodik egymástól nem messze két templomtorony, az egyiken kereszt, a másikon narancssárgán világító toronyóra… valahol a közelben ostor csattan… valaki felsikolt, de nem tudod, hogy örömében vagy fájdalmában… és ebben a pillanatban az egyik agyonvarrt, holtsápadt figura előrelép és oldalra köp és megdörren valami nem evilági zaj, mintha kisiklott vonat kürtölne bosszúsan, csak sokkal mélyebben annál, valahonnan a pokol legaljáról vagy éppen a fejed hátuljába vájt sajgó zugból, ahonnan az önkéntelen és undorító gondolatok tekergőznek elő és közben rájössz hogy az a vonat a zsigereidben zakatol és élvezed ahogy a törmelékek maguk alá temetnek mert ez sokkal mélyebb és sokkal szuggesztívebb mint a faterod Ossian kazettája ami gyerekként olyan kemény volt hogy másfél szám után ki kellett venni a lejátszóból és azt kérdezed magadtól hol voltál eddig és szépen lassan levonod a következtetést hogy semmit nem hallottál amíg ezt nem hallottad…
Egyszóval ´jóvolt.
Kondoros ismét megmutatta, hogy hogyan kell(ene) fesztivált szervezni. Mindent köszönünk, mindenkinek jár a pacsi, a Kondor Soundos fiúknak kettő is!
Norbi
"Miért mindig csak ivós képek készülnek rólam?" /J.I./
