…avagy „Ha most belekezdenek egy Alice In Chainsbe, én sírni fogok!”
A Trident dolgaiba néhány éve botlottam bele, már bőven felnőtt fejjel. Mégpedig ha jól emlékszem, egy rockzenei blog vagy magazin (de kit érdekel amúgy) cikke keltett bennem érdeklődést a túlzás nélkül kultikus berettyóújfalui csapat akkor még/már lezártnak tűnő pályája iránt. Azaz nem voltam ott a huszonvalahány évvel ezelőtti koncertjeiken (már csak azért sem, mert én akkoriban még Kaláka, Halász Judit meg Dévényi Tibi bácsi bulikon fújkáltam a buborékokat az orromból), nem hallottam a lemezeiket, és úgy általában nem rémlik, hogy tudtam volna a létezésükről (bezzeg a Scooter, az nagy kedvencem volt ’97 táján).
Ugyanakkor a tagok későbbi formációinak egy részét – Szélső Érték, Benzin, Phaidon stb. – régóta ismerem és kedvelem, így alap volt, hogy rápróbáljak a Tridentre is.
’Jóhogy betalált! Meg amúgy is mindent betegesen imádok, ami a 90-es évekhez köthető, épp ezért ért kisebb sokként, amikor Jimi szólt, hogy mi leszünk az egyik bemelegítő csapat ezen a rocktörténeti mérföldkőnek is beillő eseményen.
Berettyóújfaluban ez volt a tizedik koncertünk, ha jól számolom, vagyis akár egy mini jubileumot is ünnepelhettünk volna – ha az előző kilenc fellépés egyike-másika nem fulladt volna teljes érdektelenségbe annak idején. A statisztikáknak amúgy sem volt nagy jelentősége ezen az estén, mivel a Civil Udvarban azelőtt még nem toltuk.
Az előző esti karcagi betonozás kölcsönzött a képünknek némi Al Pacinós sármot, meg az elején volt egy kis ijedség is néhány otthonfelejtett kiegészítő miatt, de miután felmásztunk a színpadra, elmúlt minden kellemetlen érzésünk. Nagyon működött minden, kivételesen elejétől a végéig hallottam az énekemet is meg a fiúkat is, és ha lehet hinni a visszajelzéseknek, odalent sem volt szar élmény minket hallgatni.
A hely szűkös volt ugyan, de Ádám és Jimi most is meg tudták oldani, hogy ne okozzak kárt a gitárjaikban a fejemmel (csak a lábdob mikrofonra tapostam rá vagy kétszer).
A Havaria Honkakka koncertje előtt még bedobtam gyorsan egy jó hagymás zsírosdeszkát a büfében, hogy aztán azzal a gyomorszaggal beszéljek mások arcába milliméterekről a zsivaj közepén csupa olyan dolgokról, amiket nyugodtan meg tudtam volna velük tárgyalni másnap is kényelmesebb körülmények között.
Havariáékkal egy debreceni Kelet Undergroundos tehetségkutatón közösködtünk először még 2015-ben, azóta figyelemmel kísérjük egymás dolgait és hol közelebbről, hol messzebbről szeretjük egymást. A zenéjük kicsit S.O.A.D., kicsit R.A.T.M., kicsit trash és nagyon metal. Kifogyhatatlan energia van bennük élőben, ezen az estén is szétkapták a színpadot. Ha egy rám jellemzően idegesítően kacskaringós mondattal szeretném jellemezni a koncertjüket, azt mondanám, hogy kíméletlen arcgyalu volt a legminimálisabb üresjárat vagy kompromisszum nélkül – ugyanakkor dalaik némelyike diót, szóját és (na most figyelj) dallamokat is felhasználó üzemben készült.
A Tridenthez fűződő viszonyomat fentebb már taglaltam, a koncertelemzéstől pedig eltekintenék, mert én ahhoz kicsi vagyok, inkább a benyomásaimat összegzem az alábbiakban.
Ez valami eszméletlen lúdbőröztető sírnivaló gyönyörűség volt, bánhatja aki kihagyta. Na jó, kicsit bővebben.
Sietős kicuccolás és a szükséges párperces egészségügyi szünet után, Csillámmal kerestünk egy viszonylag nyugis helyet, ahol lökdösődés nélkül élvezhettük a műsort (öreg vagy Norbert, mondhatnák sokan és igazuk lenne).
Az utóbbi néhány hétben a klasszikus dalok újravett verzióit hallgattam a vonaton, hogy üssenek majd élőben… és hát ütöttek is rendesen! Az este fénypontja számomra mégis a feldolgozás blokk volt, a Come as you are, Man in the box, Killing in the name hármas úgy megidézte a 90-es éveket, hogy azt hittem, a szkubidút nézem kilencévesen a kártunnetvörkön angolul. Pasztinak meg még mindig olyan hangja van, hogy tuti ufó a srác. Amit a Man in the box refrénjében művelt, az valami emberfeletti volt. Még most is libabőr van, ahogy ezeket a betveket levetem a laptopra.
Amúgy meg mindenki jól tolta, lazák voltak, közvetlenek és jófejek, pont amilyeneknek gondoltam őket.
Aki ezen az estén ezt a koncertet választotta a facebook vagy valamelyik kereskedelmi tévés fos helyett, az hozzám hasonló élményekkel térhetett haza. Remélem, nem csak pár koncertre szól az újjáalakulás.
A helyen lehetett látni fiatalabbakat meg még fiatalabbakat is, de nem meglepő módon többségben voltak a 30-as, 40-es korosztály képviselői. Szóval a többség tényleg húsz évet várt erre az estére. Mondjuk én harmincat. :Đ De maximálisan megérte!
Norbi
Köszönjük Ökrös Timinek, hogy felhasználhattuk "Ott egy százas!" (2017) című képét a bejegyzés illusztrálására!
U.i.: Még egyszer elnézést HH Fecótól és HH Lacitól, amiért nem játsszuk a Mindenki lázadot (már vagy két éve). Ha legközelebb Újfaluban járunk, bebiggyesztjük a programba, vagy legyen a nevem Adalbert.
